Stephen King

fogakat húzna ki sorjában. A padlóra hintett széna emelkedni kezdett, tucatnyi parányi tölcsérbe
pöndörödött, amelyek bókoltak, billegtek, csúszkáltak. A zümmögő reszketés makacsabb lett.
Tom ekkor belökött egy súlyos deszkaajtót, és áttaszította Nicket a sötétbe. Nyirkos penész és
oszlás szaga csapta meg a fiú orrát. A fény utolsó sugaránál megállapította, hogy egy család
patkányrágta tetemével osztják meg a viharpincét. Azután Tom bevágta az ajtót, és teljes lett a
sötétség. A remegés csökkent, de nem szűnt meg.
Pánik osont oda Nickhez, és a fiúra borította széttárt köpenyét. A sötétség a tapintásra és a
szaglásra csökkentette az érzékelést, és egyiknek az üzenete sem volt vigasztaló. Érezte lába alatt az
állandó remegést, és orrát eltömte a halál szaga.
Tom görcsösen szorította a kezét, és Nick közelebb húzta magához a visszamaradottat. Érezte,
hogy Tom remeg, és azon tűnődött, sír-e, netán beszélni próbál. Ez a gondolat valamelyest
csökkentette a félelmét, és egyik karjával átölelte Tom vállát. Tom is átnyalábolta az ő vállát.
Mozdulatlanul, egymásba kapaszkodva álltak a sötétben.
A remegés erősödött Nick lába alatt, úgy rémlett, még a levegő is remeg az arca előtt. Tom még
görcsösebben kapaszkodott belé. Nick vakon és süketen várta, hogy mi következik, és arra gondolt,
hogy ha Ray Booth a másik szemét is elintézi, akkor egész hátralevő életét így kellett volna leélnie.
Ha ez történik, alighanem már napokkal ezelőtt főbe lövi magát, és minden véget ér.
Később alig volt képes hinni az órájának, amely makacsul állította, hogy mindössze tizenöt
percet töltöttek a viharpince sötétjében, noha a logika is azt mondta, hogy mivel az óra még mindig
jár, igaza van. Nicknek korábbi életében fogalma sem volt róla, hogy az idő milyen szubjektív,
milyen hajlékony lehet. Neki úgy tűnt, legalább egy órát voltak lent, de inkább kettőt vagy hármat.
Ahogy múlt az idő, egyre erősödött a benyomása, hogy ő és Tom nincsenek egyedül a
viharpincében. Persze ott voltak a holttestek – valami szegény ördög a vég előtt lehozta ide a
családját, talán azzal a hagymázas okoskodással, hogy mivel más természeti csapásokat is itt
vészeltek át, esetleg ez alkalommal is megússzák –, de ő nem a tetemekre gondolt. Nicknek egy
holttest puszta tárgy volt, ugyanolyan, mint egy szék, Írógép vagy szőnyeg. Egy holttest csak egy
lélektelen tárgy, amely kitölti a tér egy darabját. Ő egy másik lény jelenlétét érezte, és egyre jobban
megértette, hogy ki – vagy mi – is az.
A sötét ember volt, aki álmaiban kelt életre, a teremtmény, annak a szellemét érezte meg a
forgószél fekete szívében.
Valahol... talán a sarokban, vagy jobbra mögöttük... figyel. Vár. A megfelelő pillanatban
megérinti őket, és ők... mi lesz velük? Természetesen megtébolyodnak a félelemtől. Ennyi. Látja
őket. Ebben Nick biztos volt. Olyan szeme van, amellyel úgy lát a sötétben, akár a macska, vagy
valamilyen hátborzongató földönkívüli. Mint az, abban A ragadozó című filmben. Igen, így
valahogy. A sötét ember olyan szeleteit is érzékeli a színképnek, amelyet az emberi szem sohasem
lesz képes, és ő mindent lassúnak és vörösnek lát, mintha az egész világot vörösre festették volna
egy hordó vérrel.
Nick először képes volt megkülönböztetni ezt a képzelgést a valóságtól, de ahogy telt az idő,
mindinkább meggyőződésévé vált, hogy a képzelet a valóság. Úgy érezte, a sötét ember lélegzete a
tarkóját legyezi.
Már éppen azon volt, hogy nekiugrik az ajtónak, föltépi és fölrohan a lépcsőn, nem számít, mi
van odafönt, amikor Tom megelőzte. Karja, amely Nicket ölelte, hirtelen eltűnt. A következő
pillanatban a viharpince ajtaja kivágódott, olyan vakítóan erős, fehér fény ömlött be rajta, hogy
Nick a jó szeme elé kapta a kezét. Kísérteties, reszketeg pillanatképben látta, amint Tom Cullen
fölfelé támolyog és botladozik a lépcsőn, ő pedig követte, vakon tapogatózva a fényben. Mire fölért,
a szeme hozzászokott a világossághoz.
Úgy emlékezett, a fény nem volt ennyire erős, amikor lementek, és már látta is, miért. A csűr
tetejét letépte a vihar. Úgy oda lett, mintha sebészkéssel távolították volna el; olyan tiszta munka
volt, hogy még szilánkokat sem hagyott, és csak a padlón heverő kevés törmelék maradt a valahai
menedékből. A tető pereméről három tetőgerenda lógott, amelyekről csaknem valamennyi léc
hiányzott. Olyan volt itt állni, mint egy történelem előtti szörnyeteg csontvázában.