Stephen King

31. FEJEZET
CHRISTOPHER BRADENTON úgy küzdötte ki magát az önkívületből, mint a futóhomokból.
Mindene fájt. Az arcát idegennek érezte, mintha valaki tucatnyi helyen szilikont fecskendezett
volna bele, és most akkora lenne, akár egy úri tök. A torka merő fájdalom volt, és ami még
ijesztőbb, a normális nyílás olyan vékonyra húzódott össze, mint egy kisfiú légpisztolyának csöve.
Lélegzete fütyülve járt ki-be ezen a borzalmasan vékony járaton, amelyre nagy szüksége volt, hogy
fönntarthassa a kapcsolatot a világgal. De még ez sem elég, mert volt valami, még rosszabb az
állandó, lüktető fájdalomnál és a fulladásnál. A forróság volt mindennél rosszabb. Nem emlékezett
rá, volt-e valaha ilyen melege, még két éve sem, amikor két szökött politikai foglyot fuvarozott
Texasból nyugatra, Los Angelesbe. Ócska Pontiac Tempestjük elakadt a 190-es úton a Halál
Völgyében, és neki akkor nagyon melege volt, de ez még rosszabb. Ez belső hőség volt, mintha
lenyelte volna a napot.
Felnyögött, le akarta rúgni a takarót, de nem volt hozzá ereje. Ő feküdt az ágyba? Nem
valószínű. Valaki vagy valami volt vele a házában. Valaki vagy valami... emlékeznie kellene, de
nem bír. Csak arra tudott emlékezni, hogy félt, mielőtt megbetegedett volna, mert tudta, hogy valaki
(vagy valami) eljön, és neki... mit is kell tennie?
Ismét felnyögött, feje jobbra-balra hánykolódott a párnán. Csak az önkívületre emlékezett. Forró,
szúrós szemű kísértetekre. Az anyja belépett az egyszerű, gerendafalú hálószobába, az anyja, aki
1969-ben meghalt, és így szólt: – Kit, ó, Kit, nem megmontam, ne kevereggyé' azokkal a népekkel,
eztet montam. Engem nem érdekel a politika, eztet montam, de ezek, akikkel együtt lógol, olyan
bolondok, mint a veszett eb, a jányok pedig cafatok, eztet montam neked, Kit... – Azután az arca
szétesett, a felhasadozó sárgás pergamen repedéseiből temetőbogarak rajzottak, ő pedig addig
üvöltött, amíg a feketeség megremegett, zavaros kiáltások hallatszottak, bőrcipők kopogása, ahogy
az emberek futottak... fények, villogó fények, a gáz szaga, és ismét Chicagóban volt, 1968-ban, a
hangok valahol azt kántálták: Az egész világ figyeli Az egész világ figyel! Az egész világ... és a park
bejáratánál a csatornában egy lány feküdt, aki farmeroverallt viselt, a lábán semmit, hosszú haja tele
üvegcserepekkel, az arcán a vér szikrázó álcája, amely feketének látszott az utcai lámpák szívtelen
fehér izzásában, szétzúzott bogarakból álló álarc. Fölsegítette, és a lány sikoltva hátrahőkölt, mert
másvilági szörny közeledett a gomolygó gázból, fényes fekete csizmába, katonai zubbonyba,
dülledt szemű gázálarcba öltözött teremtmény, egyik kezében bunkóval, a másikban
könnygázsprayvel, és vigyorgott. És amikor a másvilági szörny levette a gázálarcot, megmutatva
vigyorgó, lángoló arcát, mindketten sikoltottak, mert ez volt az a valaki vagy valami, akire várt, az
ember, akitől Kit Bradenton mindig rettegett. A Járkáló Cimbora. Brandenton sikolya úgy szakította
át az álom szövetét, ahogy a magas C megrepeszti a finom kristályt, és a coloradói Boulderben
találja magát, egy lakásban a Canyon körúton, nyár van és meleg, olyan meleg, hogy az ember még
a könnyű alsónadrágba is beleizzad, vele szemben a leggyönyörűbb fiú áll, aki létezik a világon,
magas, napbarnított és egyenes, citromsárga bikinibugyiban, amely szerelmesen tapad elbűvölő
fenekének minden réséhez és üregéhez, az ember tudja, hogy ha a fiú megfordul, az arca olyan lesz,
mint egy Raffaello-angyalé, a csékje pedig akkora, mint a Magányos Idegen lováé. Gyia, Silver,
előre! Hol szedted föl? Egy fajgyűlöletet taglaló gyűlésen a campuson vagy egy kávézóban?
Stopos? Számít? Ó, olyan meleg van, de itt a víz, egy kancsó víz, egy vízzel teli edény, amelynek
oldalán furcsa alakok domborodnak, mellette a tabletta, nem – A TABLETTA! Az, amely elküldi
oda, amit ez az angyal a világossárga bugyiban Huxleyföldnek hív, arra a helyre, ahol a mozgó ujj ír
és nem mozog, ahol halott tölgyeken nőnek a virágok, és öregem, micsoda merevedés feszíti az
alsónadrágot! Volt már Kit Bradenton valaha ilyen kanos, ennyire kész a szerelemre? – Gyere az
ágyba – mondja annak a sima, barna hátnak –, gyere az ágyba, tedd meg velem, azután én is
megteszem veled. Ahogy szereted. – Először vedd be a tablettát – mondja az, hátra se nézve. –
Azután majd meglátjuk. – Beveszed a tablettát, a víz hűvös a torkodban, és apránként különös