Stephen King

Tekintete visszatért a konyhába. Ralph most Nick mellett ült, kezében egy noteszlappal, és
hunyorogva nézte a lámpafényben. Nick noteszt, golyóstollat tartott a térdén, és még mindig az
öregasszonyt figyelte.
– Nick aszongya... – Ralph zavartan megköszörülte a torkát.
– Folytasd.
– A papíron az áll, hogy nehéz a maga szájáról olvasni, mert...
– Tudom én, miért – felelte Abagail. – Egyet se féljen.
Fölállt, és a pohárszékhez csoszogott. Föntről a második polcon volt egy műanyag edény, és
abban egy fogsor lebegett zavaros folyadékban, mint egy orvosi szemléltető eszköz.
Kihalászta a fogsort, leöblítette friss vízzel.
– Uram Istenem, már eleget szenvedtem – mondta Abagail siralmasan, és helyére pattintotta a
protézist. – Beszélgethetünk – mondta. – Ti ketten vagytok a vezetők, és egynéhány dolgot tisztázni
kell.
– Nohát – felelt Ralph –, ez rám nem áll. Én sose voltam több, mint részidős gyári munkás és
részidős paraszt. Több volt a bőrkeményedésem, mint az eszmei elképzelésem. Asszem, ez a Nick
itt a főnök.
– Tényleg így van? – pillantott az öregasszony Nick-re.
Nick röviden írt valamit, és Ralph hangosan felolvasta:
"Csakugyan az én ötletem volt, hogy ide jöjjünk. De ezt a főnökséget nem hinném."
– Oliviával és June-nal innen déli irányban kábé kilencven mérföldnyire találkoztunk – mondta
Ralph. – Tegnapelőtt volt, ugye, Nick?
A fiú bólintott.
– Akkor már errefelé jöttünk, anya. Az asszonyok is észak felé tartottak. Dick szintén. Csak úgy
összecsapódtunk.
– Láttatok másokat? – kérdezte Abagail.
"Nem", írta Nick. "De volt egy olyan érzésünk – Ralphnak is –, hogy mások figyelnek
bennünket, rejtekből. Azt hiszem, félnek. Még mindig nem jutottak túl azon, ami történt."
Az öregasszony bólintott.
"Dick azt mondta, egy nappal azelőtt, hogy csatlakozott volna, motorbiciklit hallott valahol
délen. Így hát vannak mások is a közelben. Azt hiszem, az ijeszti meg őket, hogy viszonylag
nagyobb csoportot látnak együtt." – Miért jöttetek ide? – Ráncok hálójába zárt szeme élesen nézett
a fiúra.
Nick irt: "Álmodtam magáról. Dick Ellis azt mondja, egyszer ő is. Gina, a kislány,
»nagyinéninek« nevezte jóval előbb, semhogy ideértünk. Leírta a házát. Az autógumiból készült
hintát."
– Isten áldja meg a gyermeket – mondta Abagail anya szórakozottan. Ralphra nézett. – És te?
– Egyszer-kétszer, asszonyom – felelte a férfi. Megnyalta a száját. – A legtöbbször én inkább
arról... a másik hapsiról álmodok.
– Milyen másik hapsiról?
Nick leírta. Bekarikázta, amit írt. Rögtön Abbynak adta. Közelre már nem látott olyan jól
pápaszem vagy a megvilágított nagyítólencse nélkül, amelyet tavaly szerzett be Hemingford
központjában, de ezt azért el tudta olvasni. Nagybetűs írás, mintha Isten írta volna Belsazár
palotájának a falára. Be volt karikázva, és Abagailt kirázta a hideg, pusztán attól, hogy ránézett.
Eszébe jutottak a hason kúszva nyüzsgő menyétek az úton, ahogy tűhegyes, gyilkos fogaikkal
rángatják a jutazsákot. Eszébe jutott az az egyetlen vörös szem, amely kinyílik, feltárja magát a
sötétnek, néz, fürkész, most már nem egy magányos öregasszonyt, hanem egy egész csapat férfit és
asszonyt... meg egy kislányt.
Ez a két szó volt bekarikázva: sötét ember.
– MEGMONDOTTÁK nekem – szólt Abagail anya, és összehajtotta a papírt, kisimította, megint
összehajtotta, most ügyet sem vetve csúzos ujjainak nyomorúságára –, hogy nyugatra kell mennünk.
Az Úristen mondotta nekem álmomban. Nem akartam ráhallgatni. Öregasszony vagyok, nem