Stephen King

47. FEJEZET
AMIKOR megtörtént, gyorsan történt.
Július 30-án negyed tíz körül járt az idő, alig egy órája voltak úton. Lassan haladtak, mert éjjel
erősen esett, és az út még csúszott. Nemigen beszélgettek előző reggel óta, amikor Stu először
Frannie-t, azután Haroldot és Glent keltette föl, hogy beszámoljon Perion öngyilkosságáról. Magát
vádolja, gondolta nyomorultul Fran, olyasmiért, ami kábé annyira az ő hibája, mint egy vihar.
Szerette volna elmondani neki, részben mert Stunak szüksége volt rá, hogy megpirongassák az
önhittségéért, részben mert szerette. Ezt a tényt nem titkolhatta többé maga elől. Fran azon tűnődött,
talán meggyőzhetné róla, hogy Peri halála nem az ő hibája... de ha megteszi, ezzel együtt okvetlenül
be kell vallania az érzelmeit. Ennyi erővel a kabátja ujján is viselhetné a szívét, ahol a férfi láthatja.
Sajnos Harold is látná. Így ezt elvetette... de csak ideiglenesen. Előbb-utóbb úgyis meg kell tennie,
Harold ide vagy oda. Elég sokáig kímélte. Meg kell tudnia... aztán vagy elfogadja, vagy nem. Attól
tartott, hogy Harold inkább az utóbbit választja. Egy ilyen döntés valami borzalmashoz vezethet.
Végül is tele vannak stukkerrel.
Még akkor is ezen rágódott, amikor kifordultak egy kanyarból, és az út közepén egy nagy,
lakókocsis vontató terpeszkedett, amely padkától padkáig elzárta az átjárást. Rózsaszín, rozsdás
oldalán még csillogott az éjszakai eső. Elég meglepő volt, de a padkán további járművek is
parkoltak – három kombi meg egy nagy autómentő teher. Emberek is álltak mellettük, legalább
tucatnyian.
Fran annyira meglepődött, hogy túl hirtelen fékezett. Hondája megfarolt a nedves úton, és kis
híján lefordult róla, mire képes volt megállítani. Addigra mind a négyen megálltak, többé-kevésbé
vonalban, keresztben az úttesten, és ugyancsak hüledezve pislogtak, hogy ilyen sok élő emberrel
találkoznak.
– Jól van, leszállni! – mondta az egyik férfi. Magas, homokszín szakállú ember volt, sötét
napszemüvegben. Fran fejében hirtelen időutazás kezdődött, vissza a maine-i kereszteződéshez,
ahol egy rendőr leállította gyorshajtásért.
Mindjárt a jogosítványunkat kéri, gondolta. De ez itt nem egy magányos országúti rendőr,
büntetőcédulával a kezében. Négy férfi volt, hárman a homokszín szakállú mögött álltak rövid
harcvonalban. A többiek mind nők. Legalább nyolcan. Sápadt, rémült kis csoportokban ácsorogtak
a kombik mellett.
A szakállasnál pisztoly volt. A mögötte állók puskát tartottak a kezükben. Ketten részben katonai
felszerelést viseltek.
– Leszállni, kurvanyátok! – ismételte a szakállas, és az egyik embere felhúzta a puskáját.
Hangos, keserűen parancsoló hang volt a párás reggelben.
Glen és Harold összezavarodott és megriadt. Ennyi. Simán leszedik őket, gondolta Frannie
növekvő pánikban. Még nem egészen fogta föl a helyzetet, de tudta, hogy az egyenlet hibás. Négy
férfi, nyolc nő, mondta az agya, majd szirénázva ismételte: Négy férfi! Nyolc nő!
– Harold – mondta halkan Stu. Valami villant a szemében. Felismerés. – Harold, ne... – Azután
minden egyszerre történt.
Stu a hátán keresztbe vetve viselte a puskáját. Meggörnyesztette a vállát, hogy a szíj lecsússzon,
és a következő pillanatban a kezében volt a fegyver.
– Ne merészeld! – üvöltötte dühösen a szakállas. – Garvey! Virge! Ronnie! Szedjétek le őket!
Kivéve a nőt!
Harold a pisztolyai után kapott, de elfelejtette, hogy még mindig a tokjukba vannak szíjazva.
Glen Bateman továbbra is értetlenül, hüledezve ült Harold mögött.
– Harold! – ordította Stu.
Frannie nekiveselkedett, hogy levegye a puskáját. Úgy érezte, a levegő hirtelen láthatatlan
melasszá sűrűsödött, sziruposan tocsogó anyaggá, amelyen úgyse tudja időben átverekedni magát.
Rádöbbent, hogy valószínűleg itt fognak meghalni.