Stephen King

– Ó, szerintem nem is lenne bölcs dolog gyorsan haladni – mondta komolyan Harold. – Sohasem
tudhatod, ha kijössz egy beláthatatlan kanyarból, nem találkozol-e három, egymásba rohant autóval,
amelyek elállják az utat.
– Tényleg sohasem tudhatja az ember. De miért várunk holnapig? Miért nem indulunk ma?
– Hát, mert már elmúlt két óra – felelte a fiú. – Nem sokkal jutnánk túl Wellsen, és még föl kell
szerelkeznünk. Ez sokkal könnyebb itt, Ogunquitban, ahol mindenről tudjuk, hol van. És
természetesen fegyverekre is szükségünk van.
Ez kísérteties volt. Ahogy a fiú kimondta a szót, a lány azonnal a magzatra gondolt. – Miért van
szükség fegyverekre?
A fiú egy pillanatig nézte, azután lesütötte a szemét. A nyakából lassan kúszott fölfelé a
vörösség.
– Mert nincs rendőrség és bíróság, te pedig nő vagy, méghozzá szép, és néhányan... néhány
férfi... esetleg... nem viselkedik úriemberként. Hát ezért.
Az arca kivörösödött, majdhogynem bíborszínt öltött.
Nemi erőszakról beszél, gondolta Fran. Erőszakról. De hogy akarhat bárki is megerőszakolni,
amikor én terhes vagyok? Viszont ezt senki sem tudja, Harold sem. És még ha szólna is az
erőszakoskodónak: Lenne szíves tartózkodni ettől, mivel én terhes vagyok, várhatná ésszerűen, hogy
az azt válaszolja: Jesszus, hölgyem, bocsika, máris megyek, és megerőszakolok egy másik csajt?
– Jól van – mondta. – Szükség van fegyverekre. De akkor is eljuthatnánk ma Wellsbe.
– Van itt még valami tennivalóm – mondta Harold.
MOSES RICHARDSON pajtájában kemenceforróság volt a kupola alatt. Izzadság csurgott a lányon,
amíg fölmásztak a szénapadlásra, de mire felkapaszkodtak a padlásról a kupolába vezető rozoga
létrán, szakadt róla a verejték, a blúza sötéten tapadt a mellére.
– Tényleg szükség van erre, Harold?
– Nem tudom. – A fiú egy vödör fehér festéket hozott, meg egy széles ecsetet, amelyen még rajta
volt a védőcelofán. – De ez a csűr az 1-es útra néz, és azt hiszem, a legtöbb ember onnan jöhet.
Mindenesetre nem árthat.
– Ha leesel, csontod törik, és az fájni fog. – Fran feje megfájdult a hőségtől, és az ebédre ivott
kóla rendkívül émelyítően lötyögött a gyomrában. – Az pedig azt jelentené, hogy kampec.
– Nem fogok leesni! – felelte idegesen Harold. A lányra pillantott. – Rosszul nézel ki, Fran.
– A hőségtől – felelte ványadtan.
– Akkor menj le, az isten szerelmére! Feküdj le egy fa alá. Figyeld az emberi legyet, amint
halálmegvető bátorsággal közlekedik Moses Richardson pajtájának tízfokos lejtésű tetején.
– Ne viccelj. Még mindig azt gondolom, hogy ez ostobaság. És veszedelmes.
– Igen, de jobban érzem magam, ha megcsinálom. Eredj, Fran.
A lány arra gondolt: Nahát, ezt értem csinálja!
A fiú csak állt ott, verejtékezve, rémülten, öreg pókhálókkal meztelen, szalonnás vállán, a szűk
farmer korcára fittyent hassal, elszántan, hogy nem hagy ki egyetlen ütést sem, megcsinálja, amit
helyesnek vél.
Fran lábujjhegyre állt, és csókot lehelt Harold szájára. – Légy óvatos – intette, azután gyorsan
lemászott a lépcsőn, miközben a kóla lötyögött a gyomrában, föl-le, körbe-körbe, juuuúúú; sietett,
de annyira nem siethetett, hogy ne vegye észre a fiú szemében a döbbent boldogságot. Még
gyorsabban mászott le a szegecselt fokokon a szénapadlásról a szalmás csűrbe, mert sejtette, hogy
hányni fog, és bár ő tudta, hogy a hőség teszi meg a kóla meg a magzat, mit gondolna Harold, ha
meghallaná? Szóval ki akart jutni, ahol a fiú már nem hallhatta. És sikerült is kijutnia. Hajszál híján.
HAROLD háromnegyed négykor jött le, leégett bőre most már lángolt, karjain festékpöttyök
fehérlettek. Miközben ő dolgozott, Fran nyugtalanul szendergett egy szilfa alatt Richardson
udvarában, de sose tudott igazán elaludni, folyton várta a leváló zsindelyek zörgését és a szegény,
kövér Harold kétségbeesett kiáltását, ahogy zuhan le a csűr tetejének huszonhét méteres