Stephen King

Nick bólintott. Igen, ahova csak akarnak, gondolta, de az akárhova valószínűleg valahol
Nebraskában lesz.
– Tyű! – kiáltotta boldogan Tom. – Jól van! Igen! Tyű!
A 283-AS ÚTON haladtak északnak, és alig két órája pedáloztak, amikor nyugaton viharfelhők
kezdtek gyülekezni. Az áttetsző esőfátyolba burkolózó vihar gyorsan utolérte őket. Nick nem
hallhatta a mennydörgést, de látta, ahogy a villámok szigonya ledöf a felhőkből. Olyan fényesek
voltak, hogy kékesbíbor káprázatot hagytak a szemfenéken. Ahogy közeledtek Rosston határához,
ahol Nick kelet felé akart fordulni a 64-es úton, az esőfátyol eltűnt a felhők alól, és az ég furcsán
fenyegető, sárgás árnyalatot öltött. A frissítő szél, amely Nick bal arcát legyezte, teljesen elült. A
fiú, maga se tudta, miért, kezdett nagyon ideges lenni, és furcsán tehetetlennek érezte magát. Soha,
senki sem mondta neki, hogy a légnyomás hirtelen és erőteljes csökkenésére való reagálás egyike a
néhány ösztönnek, amelyeken az ember máig osztozik az állatokkal.
Tom ekkor ráncigálni kezdte az ingujját. Kétségbeesetten rángatta. Nick ránézett. Döbbenten
látta, hogy Tomnak minden szín kiment az arcából. A szeme hatalmas, libegő csészealjjá változott.
– Tornádó! – bömbölte. – Tornádó jön!
Nick a tölcsért kereste, de semmit sem látott. Visszafordult Tomhoz, közben azon gondolkodott,
milyen módon nyugtassa meg. De Tom eltűnt. Lekanyarodott jobbra a mezőre, és kanyargós,
ellapult nyomot hagyott maga mögött a magas fűben.
Átkozott hülye, dühöngött Nick. Eltöröd azt a kurva tengelyt!
Tom egy negyedmérföldnyire levő csűr felé tartott, amely egy földút végén álló silóval volt
összeépítve. Nick, még mindig idegesen följebb tekert a műúton, átemelte a bringát a tehénkapun,
azután a földes mellékúton a csűrhöz kerekezett. Tom biciklije a töltés külső oldalán hevert. Még
azzal sem bajlódott, hogy lehajtsa a lábtámaszt. Nick puszta feledékenységnek tekintette volna, ha
nem látja korábban többször is, hogy Tom használja a támaszt. Rémületében az a kevés esze is
elment, gondolta Nick.
Szorongó izgalmában még egy utolsó pillantást vetett a háta mögé, és amit jönni látott, attól
földbe gyökerezett a lába.
Iszonyú sötétség közeledett nyugat felől. Nem felhő volt, sokkal inkább a fény teljes hiánya.
Tölcsér alakja volt, és első pillantásra háromszáz méter magasnak tűnt. Felül szélesebb volt, mint
lent, és az alja nem egészen érte a földet. A csúcsától mintha még a felhők is elfutottak volna,
mintha a tölcsér valamely rejtelmes taszító erővel bírna.
A tölcsér úgy háromnegyed mérföldnyire ért földet, és egy hullámbádog tetejű, hosszú kék
épület – talán szerelőműhely vagy fűrészáruraktár – hangos döndüléssel felrobbant. A fiú
természetesen nem hallotta, de a remegés elérte, megtántorodott tőle. Az épület befelé látszott
robbanni, mintha a tölcsér kiszívott volna belőle minden levegőt. A következő pillanatban a
bádogtető kettétört. Részei a magasba szökkentek, fölfelé keringve, mint a megveszett búgócsigák.
Nick megigézve szegte hátra a nyakát, hogy kövesse útjukat.
A legrosszabb álmaimat látom megvalósulni, gondolta, és egyáltalán nem ember, noha olykor
annak tűnik. Igazából forgószél. Félelmetes, nagy fekete forgószél robban ki nyugatról, felszív
mindent és mindenkit, aki elég balszerencsés ahhoz, hogy az útjába kerüljön. Ez...
Ekkor megragadták a két karját, szó szerint lerántották a lábáról, és bevonszolták a csűrbe.
Körülnézett, meglátta Tom Cullent, és ezen egy pillanatra meglepődött. Annyira megigézte a vihar,
hogy meg is feledkezett Tom Cullen létezéséről.
– Lefelé! – lihegte Tom. – Gyorsan! Gyorsan! Az biztos is, igen! Tornádó! Tornádó!
Nick végre igazán megijedt, kiszakadt eddigi félönkívületéből, és ismét rájött, hol és kivel van.
Miközben hagyta, hogy Tom odavezesse a csűr viharpincéjének lépcsőjéhez, valami különös,
zümmögő reszketést érzékelt. Egész életében ez a jelenség állt a legközelebb ahhoz, amit hangnak
lehet nevezni. Olyan volt, mint a szaggató fájdalom az agya közepében. Azután, miközben Tom
mögött ment lefelé a lépcsőn, olyasmit látott, amit sohasem fog elfelejteni: a csűr oldalának deszkái
egyenként szakadtak ki, és vitorláztak fölfelé a felhőkbe, mintha egy láthatatlan fogó barna, rothadt