Stephen King

37. FEJEZET
STU ELEINTE kérdezés nélkül elfogadta a hangot, annyira jellegzetesen hozzátartozott egy derűs
nyári reggelhez. Éppen elhagyta South Ryegate városkát New Hampshire-ben, az országút szép
tájon kígyózott, csüngő lombú szilfák alatt, amelyek a táncoló napfény pénzérméivel hintették tele
az utat. Mindkét oldalon sűrűn nőtt a bozót, a ragyogó szömörce, a kékesszürke boróka, és számos
olyan bokor, amelynek Stu a nevét sem tudta. Kelet-Texas után, ahol az út mentén nyoma sincs
hasonló változatosságnak, az ő szemének még mindig csoda volt ez a gazdagság. Baloldalt ódon
kőfal kígyózott a cserjésben, jobbra kis patak csörgedezett vidáman kelet felé. Itt-ott apró állatok
neszeztek az aljnövényzetben (előző nap valósággal megigézte egy nagy szarvasünő, amely a 302-
es út fehér vonalán a reggeli levegőt szaglászta), meg madarak lármáztak. És ismét hallotta azt a
háttérzajt: kutya ugatott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Majdnem megtett egy újabb mérföldet, amikor eszébe jutott, hogy a – hangjából ítélve közeledő
– kutya mégiscsak szenzáció lehet. Amióta elhagyta Stovingtont, nagyszámú döglött kutyát látott,
de élőt egyet sem. Nos, valószínű, hogy az influenza sok embert megölt, de nem mindet. Kutyából
is sokat megölt, de nem mindet. Ez az eb mostanra valószínűleg ugyancsak tarthat az embertől.
Amikor megérzi Stu szagát, nyilván visszahúzódik a bokrok közé, és hisztérikusan ugat rá, amíg el
nem hagyja a területét.
Megigazította a hátán a Day-Glo hátizsákot, és ismét összehajtotta a zsebkendőket, amelyeket a
vállszíjak alá dugott. Georgia Giants bakancsot viselt, amelyről a háromnapi gyaloglás lekoptatta az
újdonság ragyogását, a fejébe hetyke, széles karimájú vörös filckalapot csapott, a válláról katonai
karabély lógott. Nem számított rá, hogy fosztogatókba ütközik, de azért volt egy olyan bizonytalan
ötlete, hogy nem árthat a puska. Talán friss húshoz. Hát tegnap látott friss húst, még a patáin állt, de
ő túlságosan meglepődött és örült neki, hogysem lövésre gondoljon.
Miután a hátizsák kényelmesen ült a vállán, továbbindult az úton. A kutya a hangja alapján a
következő kanyar után lehetett valahol. Talán még látni is fogom, gondolta Stu.
Azért indult a 302-esen kelet felé, mert feltételezte, hogy előbb-utóbb eléri az óceánt.
Megegyezett magával: amikor elérem az óceánt, majd eldöntőm, mit tegyek. Addig egyáltalán nem
gondolok rá. Útja, amely immár negyedik napja tartott, egyfajta gyógyulás volt. Gondolt rá, hogy
kerít egy tízsebességes biciklit, vagy talán egy motort, amellyel kikerülheti az utat eltorlaszoló
karambolokat, de úgy döntött, inkább gyalogol. Mindig is szeretett túrázni, a teste valósággal
könyörgött a megerőltetésért. Amikor elmenekült Stovingtonból, ahol csaknem két hétig volt
bezárva, petyhüdtnek érezte magát, nem volt formában. Vélhetőleg előbb-utóbb ráun a lassú
haladásra, és kerít egy biciklit vagy motort, de most megelégedett azzal, hogy kelet felé ballagjon
ezen az úton, megbámulja a megbámulnivalókat, lazítson, ha arra van kedve, délután, a nap
legforróbb részében szundikáljon kicsinyég. Örült, hogy mindezt megteheti. Apránként megfakult
emlékezetében a kijárat őrjöngő keresése, de ha történt valami, ami fölidézte, kiütött a bőrén a hideg
verejték. A legnehezebben annak a sejtésnek az emlékét tudta lerázni, hogy követik. Az úton töltött
első két éjszakán arról álmodott, amikor utoljára találkozott Elderrel, aki azért jött, hogy teljesítse a
parancsot. Az álomban mindig túl lassú volt a székkel. Elder hátralépett a csapás elől, meghúzta a
ravaszt, és Stu egy ólmozott bokszkesztyűt érzett a mellén, amely nehéz volt, de nem fájt.
Annyiszor álmodta, hogy összetörtén ébredt, de alig érzékelte, olyan boldog volt, amiért él. Múlt
éjjel elmaradt az álom. Azt nem hitte, hogy végleg megszabadult a majrétól, de úgy gondolta,
apránként kigyalogolja szervezetéből a mérget. Talán sohasem fog teljesen megszabadulni tőle, de
ha a java eltűnik, akkor jobban meg tudja fontolni, mi legyen a következő lépés, akár eléri az
óceánt, akár nem.
Befordult a kanyarban, és ott volt a kutya, egy vöröses ír szetter. Boldogan csaholt, ahogy
megpillantotta Stut, végigrohant az úton, a körmei kocogtak az úttesten, hevesen csóválta a farkát.