Stephen King

– Nem, ez szigorúan Denninger álláspontja – világosította föl Deitz. – A dolgok rendjében
Denninger és én kisemberek vagyunk, de Denninger még nálam is kisebb. Ő csak egy szervomotor.
Gyakorlatibb oka van a maga örömének. Tudja, hogy maga is titkosítva van. Eltűnt a föld színéről.
Ha eleget tudna, a nagyfejűek úgy is dönthetnének, hogy a legbiztonságosabb dolog az lenne, ha
örökre eltűnne.
Stu nem szólt semmit. Megdöbbent.
– De nem azért jöttem, hogy fenyegessem. Nagy szükségünk van rá, hogy együttműködjön
velünk, Mr. Redman. Szükségünk van magára.
– Hol vannak azok az emberek, akiket velem együtt hoztak be?
Deitz egy papírlapot vett elő a zsebéből. – Victor Palfrey elhunyt. Norman Bruett, Robert Bruett
elhunyt. Thomas Wannamaker elhunyt. Ralph Hodges, Bert Hodges, Cheryl Hodges elhunyt.
Christian Ortega elhunyt. Anthony Leominster elhunyt.
A nevek kavarogtak Stu fejében. Chris, a pincér. Mindig tartott egy lefűrészelt, ólmozott
Louisville Slugger ütőt a pult alatt, és a kamionsofőrt, aki úgy vélte, hogy Chris csak viccből
fenyegetőzik vele, általában nagy meglepetés érte. Tony Leominster, aki azt a nagy Internationalt
hajtotta, amelyiknek Cobra CB van a műszerfala alatt. Néha ott lógott Hap kútjánál, de akkor nem
volt ott, amikor Campion eltrafálta a szivattyúkat. Vic Palfrey... Krisztusom, egész életében
ismerte! Hogy halhatott meg? De a Hodges család volt a legnagyobb ütés.
– Mindnyájan? – kérdezte. – Ralph egész családja?
Deitz megfordította a papírt. – Nem, van még egy kislány. Eva. Négyéves. Ő él.
– Na és hogy van?
– Sajnálom, de ez is titkos adat.
Olyan harag fogta el Stut, amelynek váratlanságát csak egy kellemes meglepetéshez lehet
hasonlítani. Felugrott, megragadta Deitz hajtókáját, és rázni kezdte. Szeme sarkából riadt
mozgolódást észlelt a kettős üveg mögött. Meghallotta egy sziréna távoli, a szigeteléstől tompított
vijjogását.
– Mit tettetek? – üvöltötte. – Mit tettetek? Krisztus szerelmére, mit tettetek?
– Mr. Redman...
– He? Mi a szart tettetek?
Az ajtó sziszegve kitárult. Belépett három nagydarab, olajbarna egyenruhás ember,
valamennyien orrszűrővel.
Deitz odanézett és rájuk förmedt: – Kifelé a francba!
A három ember elbizonytalanodott.
– Az a parancsunk.
– Kifelé innen, ez a parancs!
Meghátráltak. Deitz nyugodtan ült az ágyon. A hajtókája összegyűrődött, a haja szerteszét állt.
Ez volt minden. Nyugodtan, sőt együtt érzőn nézett Stura, aki egy eszelős pillanatig azt fontolgatta,
hogy kitépi az orrszűrőt, azután eszébe jutott Geraldo, milyen hülye név ez egy tengerimalacnak.
Tompa kétségbeesés szállta meg, mintha hideg vízzel öntötték volna le. Leült.
– Krisztus a keresztfán – motyogta.
– Hallgasson ide – szólalt meg Deitz. – Én nem te hetek róla, hogy maga idekerült. Sem
Denninger, sem a nővérek, akik bejönnek, hogy megmérjék a vérnyomását. Ha valaki felelős, az
Campion, de nem kenheti rá az egészet. Eliszkolt, de azok között a körülmények között maga vagy
én sem cselekedtünk volna másként. Műszaki hiba tette lehetővé a menekülését. Ez van. Igyekszünk
megbirkózni a helyzettel, mindnyájan ezen vagyunk. De ettől még nem leszünk felelősek.
– Akkor ki a felelős?
– Senki – mondta Deitz, és elmosolyodott. – Ebben az esetben a felelősség olyan sokfelé oszlik,
hogy eltűnik. Baleset volt. Számtalan más módon is történhetett volna.
– Jó kis baleset! – Stu hangja szinte suttogásig tompult. – Na és mi van a többiekkel? Happel és
Hank Carmichaellal meg Lila Bruett-tel? A fiukkal, Luke-kal? Monty Sullivannel...
– Titkosított – felelte Deitz. – Nem akar megint megrázni? Ha jobban érzi magát tőle, csak rajta.