Stephen King

Dick Ellis, az állatorvos félénken odalépett Abagail anyához, és megkérdezte, van-e a környéken
valaki, aki disznókat tartott.
– Hát a Stoneréknak mindig voltak disznaik – mondta az öregasszony. A tornácon ült a
hintaszékében, a gitárját hangolva figyelte Ginát, aki begipszelt lábát mereven maga elé nyújtva
játszadozott az udvaron.
– Gondolja, hogy valamelyik még életben lehet?
– Meg kell nézned. Meglehet. Lehet az is, hogy kidöntötték a hídlás falát, és vaddisznónak
álltak. – A szeme felcsillant. – Az is lehet, hogy ismerek valakit, aki éccaka disznósültről álmodott.
– Lehet, hogy ismer – bólintott Dick.
– Öltél valaha disznót?
– Nem, asszonyom – felelte a férfi immár szélesen vigyorogva. – Férget már hajtottam
egypárból, de egyet se vágtam. Mindig az a fajta voltam, akit az erőszak ellenzőjének neveznek.
– Mit gondolsz, elviseltek Ralphfal egy női böllért?
– Meglehet – bólintott a férfi.
Húsz perccel később útnak indultak, Abagail a két férfi között ült a Chevy fülkéjében, botját
királyian két térde közé igazítva. Stoneréknál két süldőre leltek a hátsó hídlásban, amelyek majd'
kicsattantak az egészségtől. Úgy tűnt, hogy amikor kifogytak a moslékból, gyengébb és kevésbé
szerencsés óltársaikat fogyasztották el.
Ralph fölszerelte Reg Stoner láncos emelőjét a csűrben, és Abagail utasításait követve Dicknek
sikerült kötelet kötnie az egyik süldő hátsó lábára. A visítozó és vergődő állatot elvonszolták a
csűrig, és fejjel lefelé föllógatták a láncos emelővel.
Ralph egy kilencven centis henteskéssel jött elő a házból – hál' istennek, ez már nem is kés,
valóságos bajonét, gondolta Abby.
– Hát én nem tudom, képes vagyok-e megtenni – vallotta be a férfi.
– Jó, akkor add ide – nyújtotta a kezét Abagail. Ralph kétkedve nézett Dickre. Az vállat vont.
Ralph odaadta a kést.
– Uram – szólt Abagail –, köszönjük Neked az ajándékot, amelyet bőkezűségedben adtál
nekünk. Áldd meg ezt a disznót, hogy táplálhasson minket, ámen. Álljatok arrébb, srácok, ömleni
fog a vér.
Egyetlen gyakorlott nyisszantásával átvágta a disznó torkát – vannak dolgok, amiket az ember
nem felejt el, legyen akármilyen öreg –, aztán hátralépett, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak telt
tőle.
– Megraktátok a tüzet az üst alatt? – kérdezte Dicktől. – Jó nagy tüzet odakint az udvaron?
– Igenis, asszonyom – felelte Dick tiszteletteljesen, és képtelen volt levenni a szemét a disznóról.
– A kefék megvannak? – kérdezte most Ralphtól.
Ralph felmutatta a két sárga, merev sörtéjű, nagy súrolókefét.
– Jó, akkor vigyétek ki, üstbe vele. Ha egy darabig főtt, le lehet sikárolni a sörtét. Ezután úgy
meghámozhatjátok Disznó uraságot, mint a banánt.
A két férfi kissé zöldnek tűnt a kilátástól.
– Élénken – sürgette őket Abagail. – Kabátostul nem ehetitek meg. Először le kell vetkőztetni.
Ralph és Dick Ellis összenézett, nyeltek egyet, és lassan leeresztették a disznót. Délután háromra
végeztek a munkával, és Abagail anyával meg egy raktérnyi disznóhússal tértek vissza, vacsorára
pedig friss disznósültet ettek. Egyik férfi sem evett valami sokat, de Abagail két szeletet vágott be
egymaga, külön élvezte, ahogy a rösse ropog a műfogai között. Nincs semmi, ami a friss húshoz
fogható lenne!
KILENC ÓRA tájban Gina elaludt, Tom Cullen pedig Abagail anya hintaszékében szunyókált a
tornácon. Messze nyugatra néma villámok szikráztak az égen. A többi felnőtt a konyhában
gyülekezett Nick kivételével, aki elment sétálni. Abagail tudta, hogy a fiú vívódik, és sajnálta.
– Mondja, ugye igazából nem száznyolc éves? – kérdezte Ralph, mert eszébe jutott valami, amit
az öregasszony mondott, amikor elindultak disznóölő kirándulásukra.