Stephen King

– Biztos, hogy Rich Ellertonnak dolgoztál? Ezt ellenőrizni tudom. – Baker leszakította a tömbről
Nick magyarázatát, igazolványkép nagyságúra hajtogatta, és az inge zsebébe dugta.
Nick bólintott.
– Láttad a kutyáját?
Ismét bólintott.
– Miféle?
Nick a notesz felé intett. "Nagy doberman" – írta. "De kedves. Nem hamis."
Baker bólintott, elfordult, visszament az irodájába. Nick a rácsoknál ácsorgott, és aggodalmasan
bámult utána. Baker egy pillanattal később nagy kulcskarikával tért vissza, kinyitotta a cella ajtaját
és félretolta.
– Gyere az irodába – mondta. – Kérsz reggelit?
Nick megrázta a fejét, majd úgy tett, mintha kitöltené és meginna valamit.
– Kávé? Van. Tejszín, cukor?
Nick megrázta a fejét.
– Csak úgy férfimód, mi? – nevetett Baker. – Na, gyere.
Elindult a folyosón, és noha beszélt, Nick nem hallotta, mit mond, mivel a seriff hátat fordított
neki, így nem látta a száját. – Nem is bánom a társaságot. Álmatlanságba szenvedek. Legtöbb
éccaka nem tudok három-négy óránál többet aludni. Az asszony azt akarja, hogy mutassam meg
magam valamék nagyágyú dokinak Pine Bluffban. Ha tovább tart, meglehet, meg is teszem. Mert
nézd meg, itt állok hajnali ötkor, még egyetlen lámpa sem ég, és én meg mán itten ülök, oszt
kajálom a tojást meg a zsíros rósejbnit, amit onnan fentről hozok, a kamionparkolóból.
Az utolsó mondat közben megfordult, és Nick annyit megértett: "fentről hozok, a
kamionparkolóból".
Felvonta a szemöldökét és vállat vont, jelezve értetlenségét.
– Nem érdekes – legyintett Baker. – Ilyen fiatal kölyöknek még úgysem számít.
A külső irodában Baker feketekávét töltött neki egy hatalmas termoszból. A seriff félig
elfogyasztott reggelije egy tányéron árválkodott az íróasztalon. Baker maga elé húzta. Nick a kávét
szürcsölte. Fájt a szája, de azért jólesett.
Megütögette Baker vállát, és amikor a seriff fölnézett, Nick a kávéra mutatott, megdörzsölte a
gyomrát, és komolyan hunyorított.
Baker elmosolyodott. – Jobb is, ha dicséred. A feleségem főzte. – A szájába lökött egy fél
tükörtojást, megrágta, azután Nickre bökött a villájával. – Jó srác vagy. Mint egy ilyen pantomimes.
Lefogadom, könnyen megérteted magad, igaz?
Nick meglengette a kezét a levegőben. Comme ci, comme ca.
– Nem tartalak idebe – mondta Baker, és egy szelet pirítóssal felitatta a szaftot –, de mondok
neked valamit. Ha maradsz, tán el tudjuk kapni azokat a hapsikat, akik ezt tették veled. Benne
vagy?
Nick bólintott, és azt írta: "Gondolja, hogy visszakaphatnám a heti béremet?"
– Az kizárt – mondta nyíltan Baker. – Én csak egy vidéki seriff vagyok, fiam. Az ilyesmihez
többre lenne szükség.
Nick bólintott, s vállat vont. Összetette a két kezét, és egy repülő madarat utánzott.
– Ja, hát így valahogy. Hányan voltak?
Nick négy ujját fölemelte, vállat vont, és fölemelte az ötödiket is.
– Tudnád azonosítani valaméket?
Nick fölemelte egy ujját, és azt írta: "Nagy & szőke. A maga mérete, talán valamivel testesebb.
Szürke ing & nadrág. Nagy gyűrűt hord. Jobb kéz, gyűrűsujj. Bíbor kő. Ez vágta meg az arcomat."
Ahogy Baker elolvasta, megváltozott az arca. Először aggodalom, azután düh látszott rajta. Nick
azt hitte, a harag ellene irányul, és ismét megijedt.
– Ó, Jézusom! – mondta Baker. – Hát itt kiöntött a brunyálda. Biztos vagy benne?
Nick kényszeredetten bólintott.
– Még valami? Láttál még valamit?
Nick keményen törte a fejét, azután azt írta: "Kis seb. A homlokán."