Stephen King

13. FEJEZET
KIGYULLADT a vörös fény. Sziszegett a pumpa. Nyílt az ajtó. A férfi, aki belépett, nem viselt
fehér űrhajósruhát, csupán apró, csillogó orrszűrőt, amely kicsit az olyan kétágú ezüstvillára
emlékeztetett, amit a háziasszony tesz a svédasztalra, hogy ki lehessen halászni az üvegből az
olajbogyót.
– Hello, Mr. Redman! – mondta a férfi, miközben keresztülvágott a szobán. Már nyújtotta is
vékony, át tetsző gumikesztyűbe bújtatott kezét, és Stu, aki a meghökkenéstől átesett védekezésbe,
megrázta. – Dick Deitz vagyok. Denninger mondta, hogy nem hajlandó többé labdába rúgni, hacsak
meg nem mondja valaki, merre van a háló.
Stu bólintott.
– Jó. – Deitz leült az ágy szélére. Alacsony, barna ember volt, és mivel ültében a könyöke
majdnem a térdét érte, úgy festett, mint valamelyik Disney-rajzfilmből a manó. – Szóval mit akar
tudni?
– Először is azt akarom tudni, miért nem hord űrruhát.
– Mert Geraldo azt mondja, hogy maga nem fertőz. – Deitz a tengerimalacra mutatott a kettős
ablak üveg mögött. Az állat ketrece mellett Denninger állt kifejezéstelen arccal.
– Geraldo?
– Geraldo három nap óta a szellőztetőn keresztül a maga levegőjét szívja. Az a betegség, amelyet
a barátai megkaptak, könnyen terjed emberről tengerimalacra és viszont. Ha maga fertőző lenne,
Geraldo mostanra vélhetőleg megdöglött volna.
– De azért nem kockáztat – jegyezte meg szárazon Stu, és hüvelykujjával az orrszűrőre bökött.
– Nincs benne a szerződésemben – felelte Deitz cinikus mosollyal.
– Mim van?
Deitz simán sorolni kezdte, mintha előadást tartana: – Fekete haja, kék szeme, napbarnított
bőre... – Alaposan megnézte Stut. – Nem túl vicces, mi?
Stu hallgatott.
– Meg akar ütni?
– Nem hinném, hogy lenne értelme.
Deitz sóhajtott, megdörgölte az orrnyergét, mintha fájna a feltolt dugóktól. – Figyeljen – mondta.
– Amikor a dolgok komolyra fordulnak, én viccelek. Mások bagóznak vagy ragoznak. Ez is egy
módja, hogy az ember egyben tartsa magát. Nem kétlem, hogy sokan vannak, akik jobban kezelik a
dolgokat. Ami pedig azt illeti, hogy miféle betegsége van, hát amennyire Denninger és kollégái
meggyőződhettek róla, egyáltalán nem beteg.
Stu közömbösen bólintott, bár úgy vélte, a kis gnóm belát pókerarca mögé, és észreveszi
hirtelen, mély megkönnyebbülését.
– A többieknek mi baja?
– Sajnálom, ez titkosított adat.
– Hogy kapta meg ez a Campion nevű fickó?
– Ez is titkosított.
– Úgy sejtem, köze van a hadsereghez. Valahol baleset történt. Ahogy a birkákkal Utahban
harminc éve, csak ez sokkal rosszabb.
– Mr. Redman, már azért is börtönbe kerülhetek, mert annyit közöltem magával, hogy beteg-e
vagy sem.
Stu elgondolkodva dörgölte frissen kiütközött borostáját.
– Örülhetne, hogy csak ennyit árultunk el és nem többet – mondta Deitz. – Ugye ezt maga is
tudja?
– Mert így jobban szolgálhatom a hazámat – felelte Stu szárazon.