Stephen King

az összezárt ökölben. Amikor az ujjak szétnyíltak, az ámuló Lloyd díszes fejű, lapos ezüstkulcsot
pillantott meg az idegen tenyerén.
– Édes-jó-Istenem! – károgta.
– Tetszik? – kérdezte a sötét ember elégedetten. – Ezt a trükköt, Lloyd, egy masszázsszalon
üdvöskéjétől tanultam a New Jersey-i Secaucusban. Secaucus ad otthont a világ legnagyobb
disznóhizlaldáinak.
Lehajolt, és bedugta a kulcsot a cellaajtó zárjába. Ez furcsa volt, mert ha jól szolgálja Lloydot az
emlékezete (bár ez mostanában már nem túl biztos), akkor ezeken a cellákon nincs kulcslyuk, mert
valamennyit központilag nyitják és zárják. Mégsem volt kétsége afelől, hogy az ezüstkulcs működni
fog.
Éppen amikor a helyére kattant a kulcs, Flagg megállt, Lloydra nézett, ravaszul elvigyorodott, és
Lloydot hullámban öntötte el a kétségbeesés. Trükk volt az egész!
– Bemutatkoztam már? A nevem Flagg, két g-vel. Örülök az ismeretségnek.
– Hasonlóképpen – károgta Lloyd.
– Arra gondoltam, hogy mielőtt kinyitnám ezt a cellát és elmennénk vacsorázni, tisztáznunk
kellene bizonyos dolgokat.
– Hát persze – károgta Lloyd, és ismét sírni kezdett.
– A jobb kezem leszel, Lloyd. Olyan magasra kerülsz, mint Szent Peter. Amikor kinyitom ezt az
ajtót, a kezedbe adom a királyság kulcsait. Nem rossz üzlet, mi?
– Ja – suttogta Lloyd, és ismét elfogta a félelem. Most már majdnem teljesen besötétedett. Flagg
alig volt több árnyéknál. A szemét azonban tökéletesen jól látta. Úgy izzott a sötétben, akár a hiúzé,
az egyik balra a kulcslyuk rúdjától, a másik jobbra. Lloyd rettegett, de valami mást is érzett:
egyfajta vallásos elragadtatást. Örömet. A kiválasztottság örömét. Azt, hogy valamiképpen
győzött... valamin.
– Szeretnél elbánni azokkal az emberekkel, akik itt hagytak, igaz?
– Öregem, de mennyire! – felelte Lloyd, egy pillanatra megfeledkezve rettegéséről, amelyet
elnyelt az éhes, szíjas harag.
– Nemcsak azokkal, de mindenkivel, aki ilyesmit tesz – folytatta Flagg. – Az ilyesfajta
alakokkal, igaz? Egy bizonyosfajta személyiséggel, akinek a hozzád hasonló ember csak szemét.
Mert ők fent vannak. Szerintük egy ilyen magadfajtának nincs joga az élethez.
– Bizony így van – bólintott Lloyd. Kínzó éhsége hirtelen másfajta éhséggé változott. Ugyanúgy
átváltozott, ahogy a fekete kőből ezüstkulcs lett. Ez az ember alig néhány mondatban pontosan
kifejezte azokat a bonyolult dolgokat, amelyeket érzett. Nem a kapuőr volt az, akivel el akart bánni
– Nahát, itt ez a nagyokos gennygóc, mi újság, gennygóc, akarsz valami okosat mondani? –, mert
nem a kapuőr volt az egyetlen. Igen, nála is ott volt A KULCS, de nem ő csinálta. Valaki adta neki.
Nyilván az igazgató volt, de mégsem az igazgató készítette A KULCSOT. Lloyd a készítőket, a
kovácsokat szerette volna megtalálni. Ők bizonyosan nem kapják el az influenzát, és neki velük van
dolga. Ó, igen, jó kis dolga.
– Tudod, hogy a Biblia mit mond az ilyen emberekről? – kérdezte halkan Ragg. – Azt mondja,
hogy aki fölmagasztaltatott, az megaláztatik, és aki megaláztatott, az fölmagasztaltatik, a
hajlíthatatlanok nyaka megtöretik. És tudod, hogy mit mond a hozzád hasonlatos emberekről,
Lloyd? Áldottak a szelídek, mert ők öröklik meg a földet. És azt is mondja, hogy áldottak a lelki
szegények, mert meglátják majd Istent.
Lloyd bólogatott. Bólogatott és sírt. Egy pillanatra mintha izzó glória formálódott volna Ragg
feje fölött, olyan erős fényű, hogy ha Lloyd sokáig nézte volna, hamuvá égeti a szemét. Azután
elmúlt... ha egyáltalán létezett, de valószínűleg nem, mert Lloyd nem veszítette el éjszakai látását.
– Mármost, te nem vagy túlságosan nagy koponya – folytatta Flagg –, de te vagy az első. És van
egy olyan érzésem, hogy nagyon hűséges leszel. Te és én, Lloyd, messzire juthatunk. Ez jó idő a
magunkfajtának. Nekünk csak most kezdődik az élet. Mindössze a szavadra van szükségem.
– Sz-szavamra?