Stephen King

A lány megfordult és elindult, menet közben hátrafelé pislogva. Egyre gyorsabban lépkedett,
azután futni kezdett. Befordult a sarkon és eltűnt. Nick eltette a pisztolyt. Remegett.
Beszennyezettnek, csüggedtnek érezte magát, mintha Julie Lawry valamiféle embertelen lény lenne,
aki sokkal inkább hajaz a halott fák alatt hemzsegő, hidegvérű bogarakra, mint az emberekre.
Megfordult, Tomot kereste, de annak nyoma sem volt.
Visszafelé kocogott a naptól perzselt utcán, a feje borzalmasan hasogatott, a szeme, amelyet Ray
Booth megdolgozott, lüktetett. Csaknem húsz percbe került, amíg rálelt Tomra. Kétutcányira az
üzleti negyedtől, egy hátsó verandán gunnyasztott. Rozsdás hintaszékben ült, és ölelte magához a
Fisher-Price garázsát. Nick láttán sírva fakadt.
– Kérem szépen, ne tessék megitatni, ne tessék mérget itatni Tom Cullennel, a papa is
megmondta, hogy ha megöli a patkányokat, engem is megöl, az biztos is... kéééérem!
Nick ekkor vette észre, hogy a kezében még mindig ott van a Pepto-Bismol. Eldobta az üveget,
és odamutatta Tomnak üres tenyerét. A hasmenésnek majd ki kell futnia magát. Nagyon kösz, Julie.
Tom zokogva jött le a veranda lépcsőjén. – Sajnálom – hajtogatta sírva. – Sajnálom, Tom Cullen
sajnálja.
Együtt sétáltak vissza a főutcára... ahol megtorpantak és csak bámultak. Mindkét biciklit
felborították.
A kerekeket összehasogatták. Hátizsákjaik tartalmát szétszórták az úttesten.
Ebben a pillanatban elsüvített valami Nick arca előtt – érezte –, Tom pedig fölvisított, és
futásnak eredt. Nick csak állt döbbenten egy pillanatig, körbetekintett, és véletlenül a megfelelő
időben a megfelelő irányba nézve még láthatta a második lövés torkolattüzének lobbanását. A Pratt
Szálloda emeleti ablakából lőttek. Valami, ami gyorsított stoppolótűre emlékeztetett, kilyuggatta az
inggallérját.
Megfordult és Tom után futott.
Nem tudhatta, hogy Julie lőtt-e még; amikor utolérte Tomot, csak annyit tudott biztosan, hogy
egyiküket sem találta el. Legalább megszabadultunk ettől a pokolfajzattól, gondolta, ám mint
kiderült, ez csak félig volt igaz.
AZNAP ESTE egy csűrben aludtak három mérföldre Pratt-tól, és Tom folyton felriadt, mert rosszakat
álmodott, aztán Nicket is fölverte megnyugtatásért. Másnap tizenegy körül érték el Iukát, és ott
találtak két jó biciklit egy Bringa- és Sportvilág nevű boltban. Nick, aki végre kezdett magához
térni a Julie-val való találkozásból, úgy tervezte, majd kiegészítik a fölszerelésüket Great Bendben,
amit legkésőbb tizennegyedikén kellett elérniük.
De július 12-e délutánján, úgy háromnegyed három tájban valami villant a bal kormányra szerelt
visszapillantó tükörben. Megállt (a bambuló Tom, aki mögötte tekert, átgurult a lábán, de Nick alig
vette észre), és hátranézett. A villanás hajnalcsillagként kúszott föl a mögöttük levő dombra,
egyszerre vakítva és megörvendeztetve a szemét – alig tudta elhinni. Chevy kisteher volt, régi
darab, jó öreg detroiti guruló vas, lassan szlalomozott a 281-es út egyik sávjáról a másikra,
kerülgetve a szétszóródva megrekedt járműveket.
Melléjük ért (Tom vadul integetett, de Nick csak állt dermedten, térdei között tartva a bringa
vázát), és lefékezett. Mielőtt a vezető kidugta volna a fejét, s Nick arra gondolt, talán Julie Lawry az,
gonosz, győzedelmes mosolyával. Magával hozta a fegyvert, amellyel korábban meg akarta ölni
őket, és ilyen közelről kizárt, hogy elhibázza. A pokolban sincs annyi düh, mint egy megsértett
asszonyban.
De a felbukkanó arc egy negyvenes férfié volt, aki tollat tűzött kackiásan félrecsapott
szalmakalapjának kék bársonyszalagjába, és amikor elvigyorodott, naptól szikkadt arcát valósággal
fölszabdalták a barátságos ráncok.
És azt mondta: – Könyörülő Krisztusom a körhintán, de örülök nektek, srácok! De még
mennyire! Másszatok csak be, és lássuk, merre tovább!
Így ismerkedett meg Nick és Tom Ralph Brentnerrel.