Stephen King

– Ez igen! – bólintott Larry, és mire az asszony visszarakta a táskába a fegyvert, az ő szíve is
visszatért a nagyjából normális ütemhez.
– Emberre nem tudnék lőni vele. Ebben úgyszólván biztos vagyok. És hamarosan nem is lesz
kire lőni, igaz?
– Hát, nem tudom.
– Folyton a gyűrűimet nézed. Szeretnél egyet?
– Mi? Dehogy! – Ismét vörösödni kezdett.
– A férjem, mint bankár, a gyémántban hitt. Úgy hitt benne, ahogy a baptisták a Jelenések
könyvében. Rengeteg gyémántom van, és mindet biztosították. Mi nem csupán birtokoltunk egyegy
követ az én Harrymmal, de néha el is hittem, hogy előjogunk van a nyomorultra. De ha valaki a
gyémántjaimat akarná, én odaadom. Végül is, most már ismét csak kövek, nem?
– Gondolom, igen.
– Természetesen – bólintott Rita, és a nyaka oldalt ismét tikkelt. – Ha egy útonálló megkívánja
őket, nem csupán ezeket adnám oda, de mellékelném hozzá a Cartier címét is. Az ő
kőgyűjteményük messze különb az enyémnél.
– Mit fog most csinálni? – kérdezte Larry.
– Mit javasolsz?
– Nem is tudom – sóhajtott Larry.
– Ugyanez a válaszom.
– Tudja mit? Találkoztam ma reggel egy fickóval, aki azt mondta, hogy kimegy a Yankee
Stadionba, és kive... és maszturbál az alapponton. – Érezte, hogy ismét elvörösödik.
– Jó nagy sétája lesz – mondta a nő. – Miért nem javasolsz valami közelebbi célpontot? –
Felsóhajtott, és a sóhaj borzongásba fulladt. Kinyitott a táskáját, elővett egy üveg pirulát, és egy
zselés kapszulát a szájába hajított.
– Mi az? – kérdezte Larry.
– E-vitamin – felelte Rita ragyogó műmosollyal. A nyaka oldalt tikkelt, egyszer, kétszer, azután
abba hagyta. A nő ismét derűs lett.
– Senki sincs a kocsmákban – mondta hirtelen Larry. – Bementem a Pat'sba a Negyvenharmadik
utcán, teljesen üres volt. Van nekik egy hatalmas mahagónipultjuk, bementem mögé, és töltöttem
magamnak egy vizespoharnyi Johnnie Walkert. De azután nem akartam ott maradni. Így hát nem
üldögéltem tovább a bárnál, hanem kijöttem.
Együtt sóhajtoztak, mint valami kórus. – Nagyon kellemes veled – mondta az asszony. – Nagyon
üdítő. És nagyszerű, hogy nem vagy bolond.
– Köszönöm, Mrs. Blakemoor. – Larry meglepődött és megörült.
– Rita. Rita vagyok.
– Rendben.
– Éhes vagy, Larry?
– Őszintén szólva, igen.
– Talán meghívhatnál egy hölgyet ebédre.
– A legnagyobb örömmel.
Rita felállt, és a karját nyújtotta, kicsit mentegetőzve. Ahogy Larry belekarolt, megérezte a nő
fehérneműjének illatát, azt az illatot, amely egyszerre vigasztaló és nyugtalanítóan felnőttes,
csaknem öreges képzettársításokat keltett benne. Az anyja illatosította ilyen zacskókkal a
fehérneműjét számos közös mozilátogatásuk idején.
Azután megfeledkezett erről, miközben kimentek a parkból, végig az Ötödik sugárúton, el a
majomtól, a szörnykiáltótól és az édesen illatozó, sötét nyalánkságtól, amelyet örökre ottfelejtettek
a nyilvános vécében. Rita szüntelenül fecsegett, és a fiú később semmire sem emlékezett abból,
amit mondott (egyvalamire igen: mindig arról álmodott, mondta Rita, hogy fölfelé ballag az Ötödik
sugárúton kart karba öltve egy csinos fiatalemberrel, aki elég fiatal ahhoz, hogy a fia lehessen, noha
nem az), de a séta akkor is gyakran eszébe jutott, főleg miután a nő kezdett szétesni, mint valami
hanyagul megcsinált játék. Emlékezett szépséges mosolyára, könnyed, cinikus, nemtörődöm
csevegésére, nadrágjának suhogására.