Stephen King

22. FEJEZET
AMIKOR június 24-én Creighton belépett, Starkey hátratett kézzel állt a képernyők előtt. Látta az
öregember jobb kezén a villogó West Point-i gyűrűt, és hirtelen megsajnálta. Starkey tíz napja
tablettákon élt, közel állt az elkerülhetetlen összeomláshoz. De, gondolta Creighton, amennyiben
megalapozott a gyanúja a telefonhívást illetőleg, ez az összeomlás már megtörtént.
– Len – mondta Starkey, mintha meglepődött volna. – Jó, hogy jössz.
– De nada – felelte Creighton halvány mosollyal.
– Tudod, kivel beszéltem telefonon?
– Tényleg ő volt?
– Igen, az elnök. Felmentettek. A hitvány bürokrata felmentett engem, Len. Természetesen
tudtam, hogy bekövetkezik. Mégis fáj. Pokolian. Az fáj, hogy ettől a vigyorgó, joviális szarzsáktól
jött.
Len Creighton bólintott.
– Hát – Starkey végighúzta kezét az arca előtt. – Ez megvolt. Nem lehet meg nem történtté tenni.
Most már te parancsolsz. Azt akarja, hogy menj Washingtonba, amint tudsz. A szőnyegén kell
állnod, amíg véres ronggyá rúgja a segged, te meg csak állsz ott, és igenisezel és elviseled.
Mentettük, amit tudtunk. Ennyi elég. Meg vagyok győződve róla, hogy elég.
– Ha ez a helyzet, akkor ennek az országnak le kellene borulnia eléd.
– A láng a kezemet égette, de én... én kitartottam, amíg tudtam, Len. Kitartottam. – Nyugodt
erővel beszélt, de a szeme visszavándorolt a képernyőkre, a szája egy pillanatra betegesen
megrándult. – Nem tudtam volna megtenni nélküled.
– Hát... hátrálhatunk egy vagy három szárazföldi mérföldet, igaz, Bill?
– Mondja még egyszer, katona. Most pedig figyelj. Egy dolog rendkívül fontos. Keresd meg
Jack Clevelandet az első adandó alkalommal. Ő tudja, kicsodánk van a két függöny, a vas és a
bambusz mögött. Tudja, hogyan lehet érintkezésbe lépni velük, és nem fog habozni, hogy
megtegye, amit meg kell tenni. Azt is tudja, hogy sietni kell.
– Nem értelek, Billy.
– A legrosszabbat kell feltételeznünk – mondta Starkey. Furcsa vigyor jelent meg az arcán.
Felhúzta a felső ajkát, úgy vicsorgott, mint egy kutya, amelyik a tanyaudvart védi. Az asztalon
sárgálló papírokra mutatott. – Most már kikerült az ellenőrzésünk alól. Felbukkant Oregonban,
Nebraskában, Louisianában, Floridában. Elszórt esetek Mexikóban és Chilében. Amikor
elveszítettük Atlantát, elveszítettük azt a három embert is, akik a legtöbbet tudták a problémáról.
Mr. Stuart "Herceg" Redmannel gyakorlatilag sehova sem jutottunk. Tudod, hogy be is oltották Kék
vírussal? Azt hitte, nyugtatót kapott. Kiirtotta a vírust, senkinek sincs róla fogalma, hogyan. Ha
lenne még hat hetünk, talán megfejthetnénk a trükköt. De nincs. Ez az influenzasztori a lehető
legjobb, de parancsoló – parancsoló – szükség van rá, hogy a másik oldal soha ne tudhassa meg,
miszerint ez egy mesterséges helyzet, amelyet Amerikában idéztek elő. Ötleteket adna nekik.
Clevelandnek. nyolc-húsz embere van a Szovjetunióban, továbbá öt-tíz minden európai csatlós
államban. Azt még én se tudom, hogy a vörös Kínában mennyi. – Starkey szája ismét megremegett.
– Ha délután találkozol Clevelanddel, csak annyit kell mondanod neki: Róma elbukott. Nem felejted
el?
– Nem – felelte Len. Furcsán hidegnek érezte a száját. – Tényleg azt várod ezektől a férfiaktól és
nőktől, hogy megteszik?
– Az embereink egy hete kapták meg a fiolákat. Azt hiszik, radioaktív részecskéket
tartalmaznak, amelyeket a mi Sky-Cruise műholdjaink fogtak be. Elég ennyit tudniuk, nem igaz,
Len?
– De igen, Billy.