Stephen King

A gyerek morgott. Összeszorított fogai közül hab csurrant. Jobb arcán egy kérdőjel alakú sárfolt
volt.
– Itt hagyunk, Joe. Én hagylak itt. Vele megyek. Hacsak nem leszel jó.
Larry talpa alatt a kar megfeszült, azután ellazult. De a kölyök fájdalmasan, vádlón,
szemrehányóan nézett a nőre. Amikor tekintete összekapcsolódott Larryével, ő meglátta benne az
égő féltékenységet. Noha vödörszám csurgott róla a verejték, mégis fázott attól a pillantástól.
A nő megnyugtatóan beszélt tovább. Senki sem bántja Joe-t. Senki sem hagyja itt. Ha elengedi a
kést, akkor mindenki a barátja lesz.
Larry talpa alatt fokozatosan ellazult és engedett a kar. A fiú csöndesen feküdt, az eget bámulta.
Larry leemelte a bakancsát a karjáról, villámgyorsan lehajolt és fölkapta a kést. Megfordult és
elhajította, ki a földnyelv irányába. A penge pörögve szórta a nap sugarait. Joe furcsa szeme követte
a pályáját, és egyetlen hosszú, üvöltő fájdalomkiáltás szakadt föl a torkán. A kés halk koppanással
felpattant a szikláról, és áthullott a peremen.
Larry megfordult és végignézte őket. A nő Joe jobb alkarját bámulta, amelyen ostyaszerű,
dühösen, vádlóan vöröslő nyomot hagyott Larry bakancsának talpa. Sötét szeme fölemelkedett a
nyomról Larry arcára, és a tekintete tele volt fájdalommal.
Larry érezte, hogy a régi védekező, önáltató szavak feltolulnak benne – Meg kellett tennem, nem
az én hibám, ide figyeljen, hölgyem, meg akart ölni –, mert úgy rémlett, abból a fájdalmas
szempárból az ítélet sugárzik: Te nem vagy rendes srác.
Végül nem szólt semmit. A helyzet olyan volt, amilyen, a kölyök kényszerítette arra, amit tett.
Ahogy ránézett a fiúra, aki felhúzott térdekkel, siralmasan kuporgott, és szopta a hüvelykujját,
kételkedni kezdett, hogy tényleg Joe volt a kezdeményező. Rosszabbul is végződhetett volna, ha
valamelyikük megsebesül vagy meghal.
Így hát nem szólt semmit. Állta a nő szelíd pillantását, és azt gondolta: Azt hiszem,
megváltoztam. Valahogy. Nem tudom, hogy mennyire. Hirtelen eszébe jutott egy bizonyos Barry
Grieg, aki valaha beszélt neki egy Los Angeles-i ritmusgitárosról: a neve Jory Baker volt, mindig
időben érkezett, sohase késett a próbáról, nem cseszett el meghallgatást. Nem olyasfajta gitáros
volt, akin megakad az ember szeme, nem olyan mutatványos, mint Angus Young vagy Eddie Van
Halén, de azért értette a dolgát. Egyszer, mesélte Barry, Jory Baker volt egy Sparx nevű zenekar
motorja, amelyről mindenki úgy vélte, hogy ez a banda lesz az Év Sikere. Zenéjük a korai
Creedence-ére emlékeztetett: kemény rock and roll, gitáron előadva. Jory Baker írta a legtöbb
szöveget, ő volt a vokál. Azután karambol, csonttörés, kórház, sok drog. Úgy jött ki, ahogy a John
Prine-dalban éneklik, ezüstlemezzel a fejében, majommal a hátán. A Demeroltól fejlődött a
heroinig. Párszor elgyepálták. Egy idő után már csak utcai drogos volt, matató ujjakkal gyűjtögette
az aprót a buszállomáson, és az utak mentén lógott. Azután, egy tizennyolc hónapos időszak
elteltével valahogy feltisztult, és tiszta maradt. Sok minden elment belőle. Nem volt többé hajtóerő
sem az Év Sikerénél, sem sehol, de mindig időben érkezett, sohasem hagyta ki a próbát, nem
cseszte el a meghallgatásokat. Nem sokat beszélt, de a bal karjáról eltűnt a szúrások országútja. És
Barry Grieg erre azt mondta: Kijött a másik oldalon. Ez volt minden. Senki sem tudta megmondani,
mi van a régi és az új személyiség között, senki sem képes föltérképezni a pokolnak azt a kék és
magányos szeletét. Nincsen térkép a változásokról. Az ember egyszerűen... kiér a másik oldalon.
Vagy nem.
Valahogy megváltoztam, gondolta tétován Larry. Én is kiértem a másik oldalon.
Megszólalt a nő: – Nadine Cross vagyok. Ez itt Joe. Örülök, hogy találkoztunk.
– Larry Underwood.
Kezet ráztak, mindketten halványan elmosolyodtak a mozdulat abszurditásán.
– Menjünk vissza az útra – javasolta Nadine.
Elindultak. Néhány lépés után Larry visszanézett Joe-ra, aki még mindig térdelt, és a
hüvelykujját szopta, láthatólag nem volt tudatában a távozásuknak.
– Jönni fog – mondta halkan a nő.
– Biztos?
– Egészen biztos.