Stephen King

Ez megmagyarázta, miért volt képtelen magára hagyni Joe-t. A kisfiú, szellemileg legalábbis,
visszacsúszott a hétévesek szintjére. – Hogy jöttél rá?
– Valamikor randiztam egy Long Island-i beszéd-terapeutával – magyarázta Larry. – Tudom,
hogy ez úgy hangzik, mint egy New York-iakról szóló vicc kezdete, de tényleg ez az igazság. Az
Ocean View iskolarendszerben dolgozott. Alsósokkal. Olyanokkal, akik nehezen beszéltek,
farkastorkuk, nyúlajkuk volt, vagy nem hallottak. Azt szokta mondani, hogy a gyerekek
beszédhibáit úgy lehet kijavítani, ha megmutatod nekik a megfelelő ejtést. Mutasd meg, mondd a
szót. Mutasd meg, mondd a szót. Újra és újra, amíg csak nem kattan valami a gyerek fejében. És
amikor erről a kattanásról beszélt, éppen úgy nézett, mint te, amikor Joe azt mondta, "nics-mit".
– Tényleg? – A nő kicsit vágyakozva mosolygott. – Szerettem a kicsiket. Voltak köztük sérültek,
de abban a korban még senkit sem lehet helyrehozhatatlanul elrontani. A kicsik az egyetlen igazán
jó emberi lények.
– Ez olyan romantikus elképzelés, nem? A nő vállat vont. – A gyerekek jók. És ha az ember
velük dolgozik, akkor romantikussá válik. Nem olyan nagy baj. A te beszédterapeutád talán nem
szerette a munkáját?
– Dehogynem – sietett helyeselni Larry. – Férjnél voltál? Azelőtt? – Itt volt megint – ez az
egyszerű, mindenütt jelenlevő szó. Azelőtt. Csupán három szótag, de mindent magában foglal.
– Férjnél? Nem, sohasem voltam férjnél. – Nadine ismét idegesnek tűnt. – A klasszikus
vénkisasszony tanítónő vagyok, fiatalabb, mint amennyinek látszom, de öregebb, mint ahogy érzem
magam. Harminchét éves vagyok. – Larry pillantása akaratlanul a nő hajára siklott, és Nadine
bólintott, mintha a fiú hangosan beszélt volna. – Korai őszülés – magyarázta tárgyszerűen. – A
nagyanyám negyvenéves korára galambősz volt. Azt hiszem, én legalább öt évvel tovább fogom
bírni.
– Hol tanítottál?
– Pittsfieldben, egy magániskolában. Nagyon előkelő volt. Borostyánnal befuttatott falak, a
játszótéren a legújabb játékok. Fütyülünk a válságra, teljes gőzzel előre. A kocsipark két
Thunderbirdből, három Mercedes-Benzből, két Lincolnból és egy Chrysler Imperialból állt.
– Nagyon jó lehettél.
– Igen, azt hiszem – mondta a nő ártatlanul, azután elmosolyodott. – De ma már nem sokat
számít.
A fiú átkarolta. A nő kissé összerezzent, és Larry érezte, hogy megmerevedik. A keze és a válla
meleg volt.
– Inkább ne – mondta szorongva a nő.
– Nem akarod?
– Nem, nem akarom.
Larry értetlenül húzta vissza a karját. A nő kívánta, hogy átkarolják, ez egészen biztos; a fiú
érezte Nadine vágyakozásának enyhe, de tisztán észlelhető hullámait. A nő arca pipacsvörös volt, és
kétségbeesetten bámulta a kezeit, amelyek úgy matattak az ölében, mint két sebesült pók. Szeme
sírósan fénylett,
– Nadine...
(te vagy az, drágám?)
A nő ránézett, és Larry látta, hogy mindjárt elsírja magát. Éppen szólni akart, amikor Joe
ballagott oda hozzájuk, kezében a gitár tokjával. Bűntudatosan néztek rá, mintha olyasmin kapta
volna rajta őket, ami sokkal bensőségesebb a beszélgetésnél.
– Hölgy – közölte Joe társalgási hangon.
– Mi? – kérdezte Larry zavarodottan és értetlenül.
– Hölgy! – ismételte Joe, és hüvelykujjával a háta mögé bökött.
Larry és Nadine összenézett.
Hirtelen egy negyedik hang hallatszott, egy felindulástól fuldokló, magas hang, olyan váratlan,
mint az Úr hangja.
– Hála Istennek! – kiáltotta. – Ó, hála Istennek!
Fölálltak, és a nőre néztek, aki félig-meddig futva közeledett az utcán. Egyszerre nevetett és sírt.