Stephen King

gombot. Maga lesz a negyvenegyedik áldozata a Markham-nak. De ha rám hallgat, talán
megúszhatjuk. Nem azt mondtam, hogy megússzuk; azt mondtam, megúszhatjuk.
– Mondja.
– A dolog, amiben bízhatunk, az esküdtszék – mondta Devins. – Tizenkét átlagos arc az utcáról.
Az lenne a jó, ha negyvenkét éves hölgyek ülnének a padban, akik még fejből idézik a Micimackó-t,
és eltemetik a kedvenc madárkájukat a hátsó udvarban, igen, ezt szeretném. Minden esküdtszéket az
összeállítása pillanatában felvilágosítanak a Markham következményeiről. Nem olyan halálos
ítéletet hoznak, amelyet hat hónap vagy hat év múlva hajtanak végre, már ha végrehajtják, amikor
ők már rég elfelejtették; az a hapsi, akit ők júniusban halálra ítélnek, augusztusra már alulról
szagolja az ibolyát.
– Maga aztán piszok jól meg tudja fogalmazni!
Devins rá se hederített. – Bizonyos esetekben ez a tudat elég, hogy az esküdtek ne mondják ki
bűnösnek a vádlottat. Ez a Markham visszahatása. Voltak esetek, amikor ordítóan egyértelmű
gyilkosokat is futni hagytak, csak mert nem akarták bevérezni a kezüket. – Fölvett egy papírlapot. –
Igaz, hogy negyven embert végeztek ki a Markham miatt, viszont hetven esetben kértek halálos
ítéletet. Harmincat nem végeztek ki, huszonhatot "nem bűnös"-nek talált az esküdtszék. Mindössze
négyen győzték le a Főbenjáró Bűnök Bíróságát, egy Dél-Carolinában, kettő Floridában, egy
Alabamában.
– Arizonában senki?
– Senki. Mondtam. A Nyugat Becsületkódexe. Ez az öt öregember azt akarja, hogy a maga bőre
a kerítésen száradjon. Ha nem sikerül győzni az esküdtszék előtt, akkor vége. Kilencven az egyhez
fogadnám magát.
– Ilyen törvény alapján hány embert tanáltak nem bűnösnek a rendes bírósági esküdtszékek itt,
Arizonában?
– Tizennégyből kettőt.
– Hát ez is elég kutyaütő esély.
Devins ismét felvillantotta farkasmosolyát. – Arra is rá kell mutatnom – mondta –, hogy a kettő
közül az egyiket a maga őszinte híve védte. Éppen olyan bűnös volt, mint maga, Lloyd. Pechért bíró
vagy húsz percig őrjöngött azzal a tíz nővel és két férfival. Már azt hittem, agyvérzést kap.
– És ha nem találnak bűnösnek, akkor, ugye, nem ítélhetnek el még egyszer?
– A legkisebb mértékben sem.
– Vagyis dupla vagy semmit.
– Igen.
– Hú! – Lloyd megtörölgette a homlokát.
– Ha felfogta a helyzetet – mondta Devins –, és azt, hogy hol van a mi helyünk, akár a tárgyra is
térhetünk.
– Felfogtam. De azért nem csípem.
– Lökött is lenne, ha csípné. – Devins összefonta a karját, és a könyökére támaszkodott. –
Namármost. Elmondta nekem és a rendőrségnek is, hogy maga öö... – elővett az aktatáskájából
néhány összekapcsolt papírlapot, és átfutotta őket. – Aha. Itt van. "Soha sem öltem meg senkit.
Poke követte el a gyilkosságokat. Ő találta ki a gyilkolást, nem én. Poke bolond volt, épp csak nem
forgott, és asszem, áldás a világra nézve, hogy elpatkolt."
– Igen, ez az igazság, na és? – kérdezte védekezően Lloyd.
– A következő a helyzet – mondta Devins barátságosan. – Emiatt maga félt Poke Freemantől.
Félt tőle?
– Na azért nem éppen...
– Az életét féltette.
– Nem hinném, hogy ez...
– Rettegett. Higgye el, Sylvester. Majd' beszart.
Lloyd elkomorodva nézett az ügyvédjére. Annak a fickónak a komorsága volt ez, aki szeretne jó
diák lenni, de igen nagy gondot okoz neki, hogy felfogja a leckét.