Stephen King

vénséges vén, olajfoltos bakok tartották. Az ablakok nyitva voltak, és gyengéd nyári szellő fújta kibe
a rongyos, fehér függönyöket. A tetőről a maga furcsa, vénhedt módján megdőlt, hegyes kalapos,
horpadt, füstös, galvanizált bádogkémény meredt az égnek. A ház a tisztáson ült, és a négy égtáj
felé kukorica nyúlt el, ameddig a szem ellátott; csak északon törte meg egy földút, amely ponttá
keskenyedett a szemhatáron. Nick mindig ekkorra tudta meg, hogy hol van: a nebraskai Polk
megyében, Omahától nyugatra, Osceolától kicsit északra. Messze túl a földúton erre haladt az US
30-as műút, és Columbus terült el a Platte északi partján.
A verandán Amerika legöregebb asszonya ül, háziruhában, pápaszemesen, egy fekete asszony,
akinek pihés, fehér, vékony szálú haja van, és a termete is vékony, olyan vékony, hogy attól lehet
tartani, mindjárt felkapja az élénk délutáni szellő, fellebbenti a magas kék égbe, és meg sem áll vele
egészen a coloradói Julesburgig. A zeneszerszám pedig, amelyen játszik (talán ez húzza le, ez tartja
a földön) egy "gitár", és Nick azt gondolja álmában: Szóval így szól egy "gitár". Szép. Úgy érzi, el
tudna álldogálni itt egész nap, figyelve, amint az öreg fekete asszony üldögél a bakokra támasztott
verandán a nebraskai kukoricás közepén, itt, Omahától nyugatra, Osceolától kicsit északra Polk
megyében, és hallgatná a muzsikáját. Az öregasszony arcát millió redő szántja, akár egy olyan
területét, ahol a föld még nem alakult ki teljesen – folyók és szurdokvölgyek a barna
pergamenbőrön, gerincvonulatok az áll csúcsa alatt, csontok kanyargós hordalékdombjai a homlok
tövénél, a szemek barlangjai fölött. Ismét rázendített, és kísérte magát az öreg gitárral.
Jéé-zus, nem akaa-nááá-jőőni
Ó, Jéé-zus, nem akaa-nááá-jőőni,
Jézus, nem akarnál jönni?
Mert most... van a szükség ideje
Ó, most... van a szükség ideje
Most van a...
Mondd csak, fiam, ki szögezett oda, arra a helyre?
Ölébe teszi a gitárt, mint egy kisbabát, és közelebb inti magához Nicket. A fiú előrelép. Azt
mondja, csak hallani akarta az éneket, mert igen szép.
Hát, az éneklés Isten bolondozása, a nap nagy részét ezzel töltöm... hogy állsz azzal a fekete
emberrel?
Megrémít. Félek...
Fiam, félj is. Még ha egy fa is alkonyatkor, ha megfelelő módon nézed, jobb, ha félsz tőle.
Dicsérjük az Urat, mindnyájan halandók vagyunk.
De hogy mondjak nemet neki? Hogyan...
Hogy veszel levegőt? Hogy álmodol? Senki sem tudja. De gyere el hozzám látogatóba. Bármikor
jöhetsz. Abagail anya, így hívnak. Asszem, errefelé én vónék a legöregebb asszony, de még mindig
magam sütöm a tésztámat. Gyere bármikor, fiam, hozd el a barátaidat is.
De hogy keveredhetek ki ebből?
Az Isten áldjon meg fiam, sose keveredik ki senki. Csak tedd, amit jónak látsz, és látogasd meg
Abagail anyát, ahányszor kedved van. Én, gondolom, itt leszek; többé nemigen mozdulok ki. Szóval
gyere, látogass meg. Én éppen...
...itt leszek, éppen itt...
Apránként ébredt föl, amíg el nem tűnt Nebraska, és a kukorica illata, és Abagail anya ráncos,
sötét arca. A valódi világ beszűrődött, nem annyira felváltotta az álomvilágot, mint ráülepedett, míg
azt nem lehetett látni többé.
Az arkansasi Shoyóban volt, a neve Nick Andros, sohasem beszélt, nem is hallotta még a "gitár"
hangját... de még élt.