Stephen King

– Egy fenét! – hökkent meg Larry. – Amikor most kijöttünk, két tálban is láttam. Jó, a zöme
elfogyott, de...
– Ember, nem is emlékszel Zsugásra? – Wayne hirtelen átcsúszott Larry vontatott beszédének
meglepően jó karikatúrájába. – "Csak írd a számlámra, Dewey! Tele kérem!"
Larry ébredező iszonyattal meredt Wayne-re. Csakugyan emlékezett egy kicsi, vékony, különös
hajviseletű emberre, rezzenetfazonnak hívták az ilyet tíz-tizenöt évvel ezelőtt, egy kicsi,
rezzenetfrizurát és ELJÖN JÉZUS & MÉRGES LESZ feliratú trikót viselő emberre. Úgy tűnt, hogy
ennek az emberkének még a bőre alatt is jófajta anyag van. Még arra is vissza tudott emlékezni,
hogy azt mondta ennek a tagnak, Zsugás Deweynak, töltse tele a tálakat, és tegye az asztalra. Ez
azonban... hát... napokkal ezelőtt volt.
– Hosszú idő óta te voltál a legnagyobb öröm Zsugás Dewey életében – folytatta Wayne.
– Mennyivel lógok neki?
– A fű nem olyan vészes. Az olcsó. Ezerkétszáz. A kokó viszont nyolc rongy.
Larry egy pillanatig attól félt, hogy elhányja magát. Némán bámult Wayne-re. Igyekezett
megszólalni, de csak a szája mozgott: Kilencezer-kétszáz?
– Infláció van, haver – vont vállat Wayne. – Akarod tudni a többit?
Larry nem akarta tudni, de azért bólintott.
– Van az emeleten egy színes tévé. Valaki belevágott egy széket. Azt hiszem, a javítás legalább
háromszáz. Lent összekaristolták a faburkolatot. Négyszáz. Ha szerencséd van. Tegnapelőtt
betörték a partra néző panorámaablakot. Háromszáz. A nappali szőnyegének lőttek – cigarettától
égésnyomok, sör, whisky. Négyszáz. Felhívtam a szeszárudát, ők legalább olyan boldogok a
számlájukkal, mint Zsugás az övével. Hatszáz.
– Hatszáz dolcsi a piáért? – suttogta Larry. A sötét rémület nyakig beborította.
– Örülj neki, hogy a legtöbben sört és bort vedeltek. Van még egy négyszáz dolláros számlád a
piacon, főképpen pizza, taco, krumpliszirom meg ilyen szarok. De a legrosszabb a lárma.
Villámgyorsan befutnak a zsaruk. Les flics. Csendháborítás. Van nálad négy-öt nehézfiú, akik be
vannak lőve hernyóval. Található a helyszínen három-négy uncia mexikói barna.
– Az is az én számlámra? – kérdezte rekedten Larry.
– Nem. Zsugás nem foglalkozik heroinnal. Az a Szervezet áruja, és Zsugásnak nem
rokonszenves a betoncsizma gondolata. De ha a zsaruk megjönnek, lefogadhatod, hogy a te
számládra írják.
– De hát én nem is tudtam...
– Persze hogy nem, te ma született bárány.
– De...
– A teljes számlád ez után a kis banzáj után mostanáig meghaladja a tizenkétezer dollárt –
összegezte Wayne. – Fogtad és összeszedted azt a Z-t... mit kóstált?
– Huszonöt – mondta dermedt szájjal. Úgy érezte, mindjárt elsírja magát.
– Mennyid maradt a következő jogdíjcsekkig? Kétezer?
– Nagyjából – mondta Larry. Képtelen volt bevallani Wayne-nek, hogy még ennél is kevesebb:
úgy nyolcszáz dollár, fele készpénz, fele csekk.
– Jól figyelj rám, Larry, mert nem érdemled meg, hogy még egyszer elmondjam. A buli itt
mindig a levegőben lóg. Errefelé csak két állandó létezik: az állandó szájtépés és az állandó buli.
Úgy csapnak le a szagára, mint madarak a víziló hátára, hogy összeszedegessék a nyüveket. Most itt
vannak. Söpörd le őket a tetemedről, és zavard el őket.
Larry a több tucat emberre gondolt a házban. Nagyjából minden harmadikat ismerte. Ha arra
gondolt, hogy ennek a sok ismeretlen embernek ki kell adnia az útját, elszorult a torka. Mi lesz a
véleményük róla? Ezzel a gondolattal szemben ott állt Zsugás Dewey képe, amint újratölti a
vendégváró tálat, elővesz a farzsebéből egy noteszt, és mindent az ő számlájára ír. Dewey a
rezzenetfrizurájával és a divatos trikójával.
Wayne egykedvűen figyelte, amint a két kép között vonaglik.
– Ember, úgy fogok festeni, mint a világ legnagyobb seggfeje – mondta végül Larry, és gyűlölte
a lagymatag nyafogást, ami kijött a száján.