Stephen King

3. FEJEZET
NORM BRUETT délelőtt negyed tizenegykor arra ébredt, hogy a srácok verekednek a hálószoba
ablaka alatt, a konyhai rádióból pedig countryzene bömböl.
Buggyos alsógatyában és trikóban odament a hátsó ajtóhoz, feltépte és kiordított: – Kölkök, pofa
be!
Pillanatra csönd lett. Luke és Bobby fölnézett az öreg, rozsdás teherautóról, amelyen
veszekedtek. Normot, mint mindig, ha a srácait látta, kétfelé rángatták az érzelmei. Fájt a szíve,
hogy az Üdvhadsereg turkálójából származó ócska göncöket viselnek, mint Arnette keleti felén a
nigger kölykök; ugyanakkor iszonyú harag rázta, amitől a legszívesebben kirohant volna, hogy a
szart is kiverje belőlük.
– Igen, papa – mondta fojtottan Luke. Kilencéves volt.
– Igen, papa – visszhangozta Bobby. Hét múlt, közel járt a nyolchoz.
Norm csak állt egy pillanatig, és bőszülten bámulta őket, aztán bevágta az ajtót. Ismét
megtorpant, tétován mustrálta a ruháit, amelyeket előző nap viselt. A földön hevertek, a roggyant
kettős ágy lábánál, ahova dobta őket.
Az a slampos kurva! Föl se aggatta a holmijaimat!
– Lila! – bődült el.
Semmi válasz. Fontolgatta, hogy újból föltépi az ajtót, és megkérdezi Luke-ot, hova a pokolba
ment az asszony. A jövő hétig nincs adomány, és ha már megint a braintree-i munkaközvetítőbe
ment, akkor még bolondabb, mint ahogy eddig gondolta.
Nem fárasztotta magát azzal, hogy megkérdezze a srácokat. Fáradt volt, és hasogató fejfájás
kínozta. Mintha másnapos lett volna, holott előző este mindössze három sört ivott Hapnál. Pokoli
volt az a baleset. Az asszony és a gyerek holtan a kocsiban, a férfi, Campion pedig a kórházba
menet halt meg. Mire Hap visszaért, már meg is fordult nála a rendőrség, az autómentő és a
temetkezési vállalkozó. Vic Palfrey mind az ötük nevében nyilatkozott a rendőröknek. A
temetkezési vállalkozó, aki egyúttal a megyei halottkém is, nem volt hajlandó spekulálni a halál
okát illetőleg.
– De nem kolera. És ne ijesztgessék az embereket azzal, hogy ilyesmiket mondanak. Majd lesz
boncolás, az eredményt elolvashassák az újságban.
Rohadt kis görcs, gondolta Norm, miközben lassan felöltözött előző napi ruháiba. A fejfájása
egyre pocsékabb lett. Jobb, ha a kölykök csöndben maradnak, különben összetöri a csontjukat, hogy
legyen miért bőgniük. Mi a francért nincs egész évben iskola?
Gondolkozott, hogy begyűrje-e az ingét a nadrágjába, azután úgy döntött, az elnök ma
valószínűleg nem fog idelátogatni, így hát zoknis lábbal kicsoszogott a konyhába. A keletre néző
ablakban úgy ragyogott a napfény, hogy hunyorognia kellett.
A tűzhely fölött a repedezett Philco rádió énekelt:
Bééébi, nekem elregélheted.
Bébi, komálod az emberedet?
Igen fasza gyerek.
Mondd csak, bébi, komálod az emberedet?
Szépen állunk, ha ilyen nigger rokit lehet játszani a helyi rádióban! Lekapcsolta a készüléket,
mielőtt a feje szétrepedt volna. A rádió mellett egy cédula hevert. Fölvette, és hunyorogva elolvasta.
Kedves Norm!
Sally Hodges aszongya, szüksége van valakire a gyerekei melé ma reggel és aszt is, hogy ad
nekem egy dolárt. Ebédre viszamegyek. Van othon kóbász, ha enni akarol. Szeretlek drágám.