Stephen King

– Ez az, ami összetart bennünket, téged és engem. Nincs visszakozás. Nem lehet elaludni
őrszolgálatban. Nagyon hamar jönnek majd mások is – már elindultak nyugat felé –, de most
csupán mi vagyunk. Odaadom neked a kulcsot, ha a szavadat adod nekem.
– Én... a szavamat adom – mondta Lloyd, és a szavak mintha furcsán reszketve megálltak volna
a levegőben. Lloyd félrehajtott fejjel hallgatta ezt a reszketést, és szinte látta a szavakat: sötéten
izzottak, akár az északi fény, ha egy halott szeméből tükröződik vissza.
Azonnal megfeledkezett róluk, amikor a kulcs tolla elfordult a zárban. A következő pillanatban a
zárszerkezet Flagg lába elé hullott, füstcsíkok szivárogtak belőle.
– Szabad vagy, Lloyd. Gyere ki.
Lloyd hitetlenül, habozva megérintette a rudakat, mintha attól félne, hogy megperzselik, és
csakugyan, a vas melegnek tűnt. De amikor meglökte az ajtót, az könnyedén, hangtalanul
félrecsúszott. Rámeredt megmentőjére, az izzó szempárra.
Flagg a kezébe tett valamit. A kulcsot.
– Ez most már a tiéd, Lloyd.
– Az enyém?
Flagg megragadta Lloyd ujjait, ráhajtotta őket a kulcsra... és Lloyd érezte, amint mozog, változik
a tenyerében. Rekedten fölkiáltott, ujjai széttárultak. A kulcs eltűnt, a helyén a vörös foltos fekete
kő hevert. Fölemelte, csodálattal bámulta, erre-arra forgatta. A vörös folt hol kulcsnak tűnt, hol
koponyának, végül ismét véres, félig lehunyt szemnek.
– Az enyém – felelte magának Lloyd. Ez alkalommal magától zárta öklébe a követ, és vadul
szorította.
– Nem vacsoráznánk valamit? – kérdezte Flagg. – Sokat kell még ma mennünk.
– Vacsora – felelte Lloyd. – Ide vele.
– Egy csomó tennivalónk van – mondta boldogan Flagg. – És nagyon gyorsnak kell lennünk. –
Együtt indultak a lépcső felé, otthagyva a holtakat celláikban. Amikor a legyengült Lloyd
megbotlott, Flagg megragadta a karját a könyöke fölött és fölemelte. Lloyd megfordult és belenézett
a vigyorgó arcba. Amit érzett, az több volt a hálánál. Már-már szeretethez volt hasonló.