Stephen King

Ekkor megszólalt, most először beszélt hangosan, és a hold odavetítette árnyékát, magas,
görnyedt, torz árnyékát abba a sorba, amelyben Abagail anya ment. A hangja olyan, mint amikor
októberben nyögni kezd az éjszakai szél az öreg, szikkadt tengeriszárak között, amikor ezek a fehér,
terméketlen szárak úgy kerepelnek, mintha pusztulásukról mesélnének. Ez a végzet hangja.
Azt mondta: Véred az öklömben, vénséges anya. Ha Istenhez imádkozol, imádkozz, hogy előbb
vegyen magához mintsem meghallanád, amint fölmegyek a lépcsődön. Nem te varázsoltál zenét a
levegőből, nem te fakasztottál vizet a sziklából, és véred az öklömben van.
Ekkor fölébredt, fölkelt a hajnal előtti órán, és először azt hitte, bepisilt az ágyba, de csak az
éjszakai verejték volt az, sűrű, mint a májusi harmat. Vékony teste tehetetlenül reszketett, és minden
porcikája pihenést áhított.
Uram, múljék el tőlem e pohár!
Ura nem válaszolt. Csak a kora hajnali szél kopogtatott könnyedén az ablaktáblákon, amelyek
megereszkedve zörögtek – gittelni kellett volna őket. Végül felült, begyújtott öreg, fatüzelésű
kályhájába, és föltette a kávét.
A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY napban sok dolga volt, mert társasága ígérkezett. Álmok és fáradtság ide
vagy oda, sohasem vette félvállról a társaságot, és most sem áll szándékában ezt tenni. De nagyon
lassan fog haladni, vagy elfelejt dolgokat – manapság sok mindenről megfeledkezett –, vagy rossz
helyre teszi őket, hogy a végén úgy kell rohangálnia, mint póknak a falon.
Az első dolog, hogy elmenjen Addie Richardson tyúkóljához, az pedig jókora út, négy-öt
mérföld. Azon töprengett, hogy az Úr nem küld-e neki egy sast ehhez a négy mérföldhöz, esetleg
Illést a tüzes szekerével, hogy odavigye.
– Ez istenkáromlás – mondta magának elnézően. – Az Úr erőt ad, nem taxit.
Miután elmosta néhány tányérját, felhúzta súlyos bakancsát, és fogta a botját. Még mostanában
is ritkán használta, de ma szüksége lesz rá. Négy mérföld oda, négy mérföld vissza. Tizenhat éves
korában száguldott volna odafelé, és ügetett volna vissza, de a tizenhat éves kor régen mögötte
maradt.
Reggel nyolckor indult, remélve, hogy délre eléri a Richardson-tanyát, és átalhatja a nap
legforróbb szakát. Késő délután leöli a csirkéket, azután szürkületkor hazajön. Csak sötétedés után
ér haza, erről pedig eszébe jutott az éjszakai álma, de az az ember még messze van. Az ő társasága
viszont sokkal közelebb.
NAGYON LASSAN HALADT, még annál is lassabban, mint szerette volna, mert a nap kövér volt és
hatalmas. Nem nagyon izzadt – nem akadt a csontjain fölös hús, amitől verejtékezzen –, de mire
elérte Goodellék postaládáját, egy kicsit pihennie kellett. Leült a borsfájuk árnyékában, és megevett
néhány fügerudat. Nem látott sem sast, sem taxit. Ezen kicsit kuncogott, fölállt, lesöprögette
ruhájáról a morzsákat, és továbbment. Semmi taxi. Az Úr azoknak segít, akik segítenek magukon.
Akkor is érezte, hogy minden izülete hangol; ma éjjel koncert lesz.
Menet közben egyre erősebben rá kellett támaszkodnia a botjára, és a csuklója egyre jobban
megszenvedte. Sárga nyersbőr fűzős bakancsa csoszogott a porban. A nap egyre verte, és ahogy telt
az idő, az árnyéka egyre rövidült. Ezen a reggelen több vadállatot látott, mint bármikor a húszas
évek óta: rókát, mosómedvét, tarajos sült, fekete menyétet. Mindenütt ott voltak a varjak, lármáztak,
károgtak, köröztek az égen. Ha Abagail anya hallja, ahogy Stu Redman és Glen Bateman beszélget
arról, mennyire szeszélyesen – legalábbis nekik szeszélyesnek tűnt – irtott ki a szuperinfluenza
bizonyos állatokat, míg másokat megkímélt, bizonyára nevetett volna. Elvitte a háziállatokat, és
meghagyta a vadakat, ilyen egyszerű ez. Néhány háziállat megmaradt, de a métely általában az
embert vitte el, és legjobb barátait. Elvitte a kutyákat, és meghagyta a farkasokat, mert a farkasok
vadak, a kutyák pedig nem.
Mélyen beágyazott gyújtógyertya szórta forró, vörös szikráit a két csípőjében, a térdeiben,
bokáiban, abban a csuklójában, amely a botra támaszkodott. Lépkedett, és Istenével társalkodott,
néha némán, néha hangosan, és nem volt tudatában a kettő közötti különbségnek. Ismét elmerült a
múltjában. Igen, 1902 volt a legjobb év. Azután mintha felgyorsult volna az idő, a nagy, vastag