Stephen King

Bejött a szájhigiénikus, egy szál rózsaszín alsószoknyában. – Szia, Larry – mondta. Alacsony
volt, csinos, némiképpen emlékeztetett Sandra Dee-re, a mellei a löttyedés legcsekélyebb jele
nélkül, kihívóan szegeződtek Larryre. Háromezer mérföldet utazott csak azért, hogy Sandra Dee
elevenen falja föl.
– Szia – felelte, és fölkelt. Meztelen volt, de a ruhája az ágy lábánál hevert. Öltözni kezdett.
– Van köntösöm, ha inkább azt vennél föl. Füstölt heringet eszünk szalonnával.
Hering és szalonna? A gyomra összerándult és becsukódott.
– Nem, aranyom, mennem kell. Találkozóm van valakivel.
– Na ne, nem hagyhatsz itt csak így, mint...
– De ez életbe vágó.
– Én is életbe vágó vónék! – A lány átment csikorgóba. Hangja hasogatta Larry fülét, akinek
minden különösebb ok nélkül Frédi jutott az eszébe, amint rajzolt tüdeje minden erejével azt
bömböli: "VIIILMAAAA!"
– Kilóg Bronx, drágám – mondta.
– Ez meg mit jelent? – A lány csípőre tette a kezét, a zsíros konyhai lapátka acélvirágként meredt
ki az ökléből. A mellei csábosan szökdécseltek, de Larry nem csábult. A nadrágjába lépett, és
gombolni kezd te. – Tán rosszabb vónék, csak mer a Bronxbú jövök? Mi vagy te, rasszista?
– Dehogyis, és nem is úgy gondoltam – mondta Larry, és mezítláb odament a lányhoz. – Ide
figyelj, az a valaki, akivel találkoznom kell, az anyám. Alig két napja érkeztem, és tegnap este nem
hívtam föl, nem jelentkeztem... ugye? – kérdezte reménykedve.
– Senkit sem hívtál föl – felelte morcosan a lány. – Lefogadtam volna, hogy az anyád.
Larry visszament az ágyhoz, és belebújt a tornacipőjébe. – Az is. De tényleg. A Chemical Bank
Buildingben dolgozik. Gondnok. Illetve, mostanában, úgy tudom, emeleti ellenőr.
– Lefogadom, hogy te nem is az a Larry Underwood vagy, akinek a lemeze jelent meg.
– Azt hiszel, amit akarsz. Sietnem kell.
– Te ócska pöcs! – támadt rá a lány. – Most mit csináljak a kajával, amit főztem?
– Talán dobd ki az ablakon – javasolta Larry.
A lány dühében fölvisított, és hozzávágta a lapátkát. Larry életének bármely más napján nem
találta volna el. A fizika egyik első törvénye, hogy egy ilyen lapát nem egyenes vonalban repül, ha
egy dühös szájhigiénikus elhajítja. Ez az eset volt a kivétel, amely a szabályt erősíti, hipp-hopp, fölle,
puff, neki egyenesen Larry homlokának. Alig fájt. Amikor lehajolt, hogy fölvegye a lapátkát,
akkor látta, hogy két vér-csepp hullott az ágyelő szőnyegre.
Két lépést tett, lapátkával a kezében. – Ezzel kellene eltángáljalak! – ordított a lányra.
– Naná! – hőkölt hátra a lány, és sírva fakadt. – Miért ne? A nagy sztár! Baszik, lelép. Azt
hittem, rendes srác vagy. Nem is vagy az! – Könnycseppek peregtek az arcán, és lehullottak az
álláról a mellére. A fiú elbűvölve figyelte, amint az egyik könnycsepp végiggördül a jobb mell
meredélyén, és megül a bimbó hegyén. Olyan volt, mint egy nagyítólencse. Larry látta a pórusokat
és a bimbóudvar belső széléből kinőtt fekete szőrszálat. Jézusom, meg fogok bolondulni, gondolta
hüledezve.
– Mennem kell – mondta. Fehér vászonzakója az ágy lábánál hevert. Fölvette, a vállára dobta.
– Nem vagy rendes srác! – kiáltotta a lány, miközben Larry átment a nappaliba. – Csak azért
álltam le veled, mert azt hittem, hogy rendes srác vagy!
A nappali láttán Larry legszívesebben felnyögött volna. A díványon, ahol elmosódó emlékei
szerint őt kóstolgatták, a "Bébi, komálod az emberedet?", legalább két tucat példányban. Három
további darab a porlepte hordozható sztereó lemezjátszó korongján. A szemközti falon egy hatalmas
plakáton Ryan O'Neal és Ali McGraw. Az, hogy megkóstolnak, azt jelenti, hogy sose kell
bocsánatot kérned, ha-ha-ha. Jézus, én csakugyan megbolondulok!
A lány a hálószoba ajtajában állt. Még mindig sírt, és szánalmasan festett az alsószoknyájában.
Az egyik sípcsontján egy sebhely, ott, ahol a lába borotválása közben megvágta magát.
– Ide figyelj, hívj majd föl – mondta. – Nem haragszok.
Larrynek azt kellett volna mondania, hogy "Persze!", és vége az ügynek. Ehelyett azt hallotta,
hogy kerge nevetés jön ki a száján, majd azt mondja: