Stephen King

Ezen az úton még a Kölyök sem száguldozhatott százzal. Hatvan mérföldre csökkentette a
sebességet, és az orra alatt a kibaszott hegyekről morgott valamit. Azután felragyogott. – Ha
megérkezünk Utahba és Nevadába, behozhatunk egy csomó időt, Szemétláda! Ez a kis drága
síkságon százhatvanra képes. Elhiszed ezt az avétos vakért?
– Persze, jó kis kocsi – felelte Szemétláda, és úgy mosolygott, mint egy beteg kutya.
– Lefogadhatod a seggedbe. – Ivott egy kortyot a Rebel Yellből. Leöntötte egy kis Pepsivel. Teli
torokból felüvöltött, hogy juhhúúú!
Szemétláda émelyegve nézett ki a tovaszáguldó tájra, amely a délelőtti napfényben izzott. Az
országút egyenesen a hegyeknek tartott, időnként hatalmas szirtek és sziklák között haladtak. Ezek
voltak azok a sziklák, amelyeket álmában látott. Vajon sötétedés után ismét kinyílnak a vörös
szemek?
Megborzongott.
Nem sokkal később észrevette, hogy a sebességük hatvanról negyven mérföldre csökkent.
Azután harmincra. A Kölyök egyhangúan és borzalmasan káromkodott az orra alatt. A kupé ide-oda
kanyargott a kitartóan sűrűsödő járművek között, amelyek halálos némaságban álltak az úton.
– Mi a szar ez? – dühöngött a Kölyök. – Mit csináltak ezek? Mind három és fél kibaszott
kilométer magasan akartak meghalni? Hé, hülye faszok, félre az útból! Nem hallotok? Tűnés a
faszba az utamból!
Szemétláda Ember megrándult.
Kiértek egy kanyarból, és egy iszonyatos, négyes karambollal álltak szemben, amely tökéletesen
elzárta az I-70-es nyugatra vezető sávját. Az úttesten kezét-lábát szétvetve hasalt egy hulla, akin
cserepesen száradt a vér. Mellette törött baba feküdt. A dugót balról két méter magas acélkorlát
határolta. Jobbra a föld a felhős mélybe zuhant.
A Kölyök kortyintott egyet a Rebel Yellből, és a szakadék felé kormányozta a kupét. –
Kapaszkodj, Szemétláda – suttogta –, kerülünk.
– Nincs elég hely – felelte reszelős hangon Szemétláda Ember. Torkában acélráspolyt
húzogattak.
– Dehogynem, éppen elég van – suttogta a Kölyök. A szeme villogott. Elkezdett lefelé araszolni
autójával az útról. A jobb oldali kerekek már a padka földjén surrogtak.
– Én kiszállok! – mondta sietve Szemétláda, és megragadta az ajtó kilincsét.
– Ülsz, ahol vagy – reccsent rá a Kölyök –, különben hótt gennyzsák leszel.
Szemétláda odanézett. Az egyik 45-ös csöve bámult rá vissza. A Kölyök feszülten vihogott.
A Szemétláda Ember hátradőlt. Szerette volna behunyni a szemét, de nem bírta. Az autó feléje
eső oldalán eltűnt az utolsó tizenöt centis földsáv. Egyenesen lelátott a kékesszürke fenyők és
hatalmas vándorkövek tájképére. Elképzelte, hogy még húsz centi föld van a kétszemélyes kupé
Wide Oval kerekei mellett... még öt...
– Még két és fél – dudorászta a Kölyök, a szeme nagyra tágult, a szája fülig repedt. A verejték
kristálytisztán gyöngyözött fakó babahomlokán. – Már... csak egy... van.
Nagyon gyorsan lett vége. Szemétláda ember érezte, hogy a kocsi jobb hátsó kereke hirtelen
kifelé csúszik, és élesen lebillen. Hallotta a hulló kavicsok záporát, először a kavicsokét, azután a
nagyobb kövekét. Felüvöltött. A Kölyök borzalmasan káromkodott, első sebességbe kapcsolt, és
padlóig nyomta a gázpedált. Balról, ahol alig egy centire egy felfordult VW mikrobusz teteme
hevert, gyűrődő fém csikorgott.
– Repülj! – bömbölte a Kölyök. – Mint egy madár! Repülj! A francba, REPÜLJ!
A kupé hátsó kerekei megpördültek. Egy pillanatig még gyorsabban sodródtak a szakadék felé.
Azután a jármű előreugrott, és ismét ott voltak négy kerékkel az úttesten, az autóhegy túloldalán.
– Mondtam neked, hogy megcsinálja! – kiáltotta a Kölyök diadalmasan. – A francba! Hát nem
megcsináltuk? Nem megcsináltuk, Szemétke, te kibaszott köcsög?
– Megcsináltuk – felelte halkan Szemétláda Ember. Egész teste feltartóztathatatlanul reszketett.
Azután, második alkalommal ismeretségük óta, öntudatlanul azt mondta ki, ami megmentette az
életét – ha nem mondja, a Kölyök biztosan megöli; ezen a sajátos módon ünnepelt volna. – Jól
jöttél, cimbora – mondta. Mostanáig soha, senkit nem nevezett "cimborának".