Stephen King

legrosszabb, mert ilyenkor az arc nélküli ember alig egy cséppel tűnt kevesebbnek Istennél;
ilyenkor úgy rémlett az anyának, hogy meg is érinthetné azt a sötét angyalt, amely némán átsuhant
Egyiptom fölött, megölve az elsőszülötteket minden házban, ahol a kapufélfát nem jelölték meg a
bárány vérével. Ez mindennél jobban megrémítette. Félelme ismét gyermekké tette, és tudta, hogy
miközben mások ismerik őt, és félnek tőle, csak neki adatott meg a tiszta látomás szörnyűséges
hatalma.
– Ó jaj – mondta, és az utolsó darabka pirítóst is a szájába pottyantotta. Ringatózott és kávézott.
Ragyogó, fényes nap volt, egyik testrésze sem kínozta különösebben, amiért rövid hálaimát
mondott. Nagy az Isten, jó az Isten; ezeket a szavakat a legkisebb gyermekek is megtanulhatják, és
ezek magukba foglalják az egész világot és mindazt, ami a világban van, jót és gonoszt.
– Nagy az Isten – mondta Abagail anya –, jó az Isten. Köszönet Neked a napfényért. A kávéért.
A kellemes bélmozgásért, amelyben az éjszaka részem volt, igazad van, a datolya tényleg hatott,
csak, Istenem, úgy utálom az izét. Nagy az Isten.
A kávé elfogyott. Letette a csészét, és ringatózott, a nap felé fordítva az arcát, ezt a szén ereivel
átszőtt, különös, élő sziklát. Elbóbiskolt, azután elaludt. Szíve, amelynek a falai mostanra csaknem
olyan vékonyak lettek, mint az itatóspapír, egyre csak vert, mint minden percében az eddig eltelt
39 630 napnak. Akár a bölcsőben fekvő gyermeknek, neki is a mellére kellett volna tenned a kezed,
hogy meggyőződj róla, egyáltalán lélegzik-e még. De a mosoly nem tűnt el az arcáról.
A dolgok bizonyosan megváltoztak az ő kislánykora óta. A Freemantle család felszabadított
rabszolgaként érkezett Nebraskába, és Molly, Abagail tulajdon dédunokája csúnyán, cinikusan
nevetett, miközben arra célzott, hogy a pénzt, amelyből Abby apja megvásárolta otthonukat – a délcarolinai
Lewisból való Sam Freemantle fizette ki neki azért a nyolc évért, amelyet a tata és a
testvérei a polgárháború után még lehúztak a birtokon –, "lelkiismereti pénz" volt. Abagail tartotta a
száját, amikor Molly ilyesmit mondott – Molly, Jim és a többiek fiatalok voltak és nem értettek
semmit, csak az igazán jót és az igazán rosszat –, de magában a szemét forgatta, és azt mondta
magának: Lelkiismereti pénz? Hát van ennél tisztább?
Így aztán a Freemantle család letelepedett Hemingford Home-ban, és Abby, a tata és a mama
utolsó gyermeke már a saját otthonában született. A tata kijátszotta azokat, akik nem vásároltak
szerecsenytől, és azokat is, akik nem adtak el nekik semmit; egyszerre mindig csak egy csipetnyi
földet vett, hogy ne riassza meg azokat, akiket aggasztottak "ezek a fekete fattyúk a Columbus
útról"; ő volt az első Polk megyében, aki megpróbálkozott a vetésforgóval; az első, aki kipróbálta a
műtrágyát; és 1902 márciusában Gary Sites eljött a házukhoz, közölni John Freemantle-lel, hogy
beválasztották a kisparasztok érdekvédelmi szervezetébe, a Grange-be. Ő volt egész Nebraska
államban az első fekete ember, aki a Grange-hez tartozott. Az az év volt a csúcs.
Abagail szerint mindenki, aki visszatekint az életére, ki tud választani egy évet, hogy azt
mondhassa: "ez volt a legjobb". Úgy tűnik, mindenkinél léteznek olyan varázsos évadok, amikor
minden összejön, simán, dicsőségesen, tele csodákkal. Csak később ámul el az ember, miképpen
történhetett ez. Mintha egyszerre tízféle zamatos ételt tartanál a jégveremben, és így azok átvesznek
egy leheletnyit a többiek illatából; a gombában van egy árnyalatnyi sonka és a sonkában gomba; a
borjúhús fölveszi kicsinyég a fogoly erős aromáját, amelyben viszont egy cseppnyi uborka
található. Élete későbbi részében az ember azt kívánja, bár egy kicsit jobban szétfolyhattak volna a
jó dolgok, amelyek abban a különleges évben összejöttek, bárcsak elvehetne egy keveset az arany
dolgokból, és átültethetné ide, abba a hároméves szakaszba, amelyből semmiféle jóra nem
emlékszik, de még rosszra sem, és tudja, hogy a dolgoknak így kell menniük a világban, amelyet
Isten megteremtett, Ádám és Éva meg félig lerontott – a szennyest ki kell mosni, a padlót fel kell
sikálni, a babákra vigyázni kell, a ruhákat meg kell foltozni; három év, amely alatt semmi sem töri
meg az idő folyásának szürkeségét, kivéve a húsvétot, a július negyedikét, a hálaadás napját meg a
karácsonyt. De nincs válasz arra, hogy Isten miként rendezi el az Ő csodáit, és Abby Freemantlenek,
akárcsak az apjának, 1902 volt a csúcs.
Abby arra gondolt, hogy – persze az apján kívül – ő volt az egyetlen a családban, aki felfogta,
milyen nagy, mondhatni, hallatlan dolog bekerülni a Grange-be. A tata volt az első néger
Nebraskában, aki bekerült a Grange-be, és nagyon valószínű, hogy az Egyesült Államokban is. A