Stephen King

– Átadom.
Az asszony távozott, Nick éjszakai pihenése azonban nem volt töretlen, időnként fölkelt,
ellenőrizte a három foglyot. Biztosan nem voltak nehézfiúk; tíz órára mindnyájan aludtak. Benézett
két városi fickó, hogy Nick rendben van-e, ő pedig felfigyelt rá, hogy mindketten náthásnak tűnnek.
Különös álmai voltak, de amikor fölébredt, csak arra emlékezett, hogy zöld kukorica végtelen
sorai között megy, valamit keres, és borzalmasan fél valamitől, ami mintha mögötte lenne.
EZEN A REGGELEN korán kelt, gondosan kisöpörte a fogda végét, és nem törődött Billy Warnerrel
és Mike Childresszel. Ahogy kiment, Billy utánakiáltott: – Tudod, hogy Ray visszagyön! És ha ő
elkap tégedet, akkor azt kívánod, bárcsak vak is lennél, nemcsak süket és néma!
Nick, aki hátat fordított neki, a szöveg nagy részét nem érzékelte.
Visszatérve az irodába fogott egy ócska Time magazint, és olvasni kezdett. Gondolkodott rajta,
hogy fölrakja-e a lábát az íróasztalra, de úgy döntött, ez lenne a leggyorsabb módja, hogy bajba
kerüljön, ha a seriff visszajön.
Nyolckor szorongva tűnődni kezdett, hogy nem rosszabbodott-e Baker seriff állapota az éjszaka.
Most már be kellett volna jönnie, hogy átadhassa a három rabot, ha megjön értük a városi őrjárat. És
a gyomra is korgott. Senki se közeledett az út menti kamionparkoló büféjéből. Nick a telefonra
pillantott, de inkább viszolyogva, mint vágyódva. Eléggé kedvelte a sci-fi irodalmat, időről időre
egy öt- vagy tízcentesért szétesett, papírkötésű könyveket szedett össze öreg csűrök poros polcairól;
nem először jutott eszébe, hogy az lenne a nagy nap a világ süketnémáinak, amikor közhasználatúak
lesznek a fantasztikus regényekben megjósolt, képernyős telefonok.
Negyed tízkor már nagyon aggódott. Az ajtóhoz ment, amely a cellák folyosójára nyílt, és
benézett.
Billy és Mike a cellájuk ajtajánál állt. Mindketten a rácsokat verték a cipőjükkel... ami azt
bizonyította, hogy azok az emberek, akik nem tudnak beszélni, elenyésző százalékát képezik a világ
kukáinak. Vince Hogan feküdt. Csak a fejét fordította az ajtóhoz lépő Nick felé. Hogan sápadt volt,
csupán az arccsontjain virítottak hektikus foltok, míg a szeme alatt karikák sötétlettek. A homlokán
izzadság gyöngyözött. Nick belenézett a fásult, lázas szempárba, és rájött, hogy ez az ember beteg.
Egyre kínosabban érezte magát.
– Hé, kuka, mi lesz a früstükkel? – kurjantott Mike. – Az öreg Vince úgy fest, mint akinek
doktorra van szüksége. Fecsegés nem segít rajta, mi, Bill?
Bill nem akart hőbörögni. – Bocs, haver, amér ordítottam az elébb. Vince tényleg beteg. Orvos
kell neki.
Nick bólintott, kiment, igyekezett kitalálni, mit tegyen. Ráhajolt az íróasztalra, és fölírta a
noteszbe: "Baker seriff, vagy akárki: Elmentem, hogy kerítsek a foglyoknak valami reggelit, és
megkeressem dr. Soamest, mert Vincent Hogannak szüksége van rá. Komolyan betegnek látszik,
nem szimulál. Nick Andros."
Letépte a lapot, és az asztal közepén hagyta. Azután zsebre vágta a noteszt, és kiment az utcára.
A mozdulatlan forróság és az erős növényillat volt az első benyomása. Délutánra kánikula lesz.
Az a fajta nap volt, amikor az ember szereti korán lezavarni a munkát és a feladatokat, hogy délután
lehetőleg ne kelljen mozdulnia, ám Nick számára különösen tunyának tűnt Shoyo főutcája ezen a
délelőttön, sokkal jobban emlékeztetett vasárnapra, mint hétköznapra.
A boltok előtt üres volt a legtöbb átlós parkolóhely. Jött-ment néhány autó és tanyasi kisteher, de
nem túl sok. A vasbolt mintha nyitva lett volna, de a Kereskedelmi Bank redőnyei le voltak
eresztve, noha alig múlt kilenc.
Jobbra fordult a kamionparkoló felé, amely ötsaroknyira volt. A harmadik saroknál járt, amikor
meglátta, hogy Soames doktor kocsija gurul feléje az úttesten, kicsit jobbra-balra billegve, mintha
kimerült lenne. Nick hevesen integetett, nem volt biztos benne, hogy Soames megáll, az orvos
azonban a járda mellé kanyarodott, hanyagul elfoglalva négy ferde parkolóhelyet. Nem szállt ki,
csak ült a volán mögött. Nick megdöbbent. Soames húsz évet öregedett utolsó találkozásuk óta,
amikor félvállról csipkelődött a seriffel. Részben a kimerültség okozta, de az nem lehetett
magyarázat mindenre, ennyit még Nick is látott. A doktor, mintha csak a gondolatát akarná