Stephen King

28. FEJEZET
MARADT EPRES PITE a frizsiderben. Zsugorfóliába volt csomagolva. Frannie hosszasan bámulta
tompa, zavaros tekintettel, majd végül kivette. A konyhapultra tette, és vágott egy szeletet.
Miközben átkormányozta a szeletet egy kistányérba, egy eperszem tompa plottyanással hullott a
pultra. Fölvette és bekapta. A konyharuhával letörölte az apró gyümölcsfoltot. Visszacsomagolta a
maradékot a fóliába, és a jégszekrénybe tette.
Fordult volna, hogy nyúljon a süteményért, és ekkor a szekrény melletti késtartóra esett a
tekintete. Az apja készítette. Két mágneses rúdból állt, ezekről lógtak a kések, pengével lefelé. A
kora délutáni napfény megcsillant a fémen. Fran sokáig bámulta a késeket, ugyanolyan tompa,
félig-meddig kíváncsi pillantással, és közben szüntelenül a derekára kötött kötényt gyűrögette.
Végül, úgy tizenöt perc múlva eszébe jutott, hogy valamilyen cselekvés közben akadt el. De mi
volt az? Minden különösebb ok nélkül egy sor, egy parafrázis jutott az eszébe: Más szemében a
szálkát ne keresd, ha magadéban a gerendát nem látod. Ezen eltűnődött. Szálka? Gerenda? Ez a
kép mindig zavarba hozta. Miféle gerenda? Mestergerenda? Tartógerenda? Mert van ugye
torokgerenda, talpfagerenda, továbbá egy New York-i polgármester, ugyancsak Gerenda...
– Más szemében a szálkát ne keresd...
Ezek csak eperszemek. Odafordult, és látta, hogy egy légy mászik a süteményen. Elkergette.
Hess, légy, ne szállj rá, cukorrágás gyermekszokás.
Hosszú ideig bámulta a süteményt. Azt tudta, hogy az anyja és az apja meghaltak. Az anyja a
Sanford Kórházban, az apja pedig, akinek a műhelyében egy kislány valaha otthon érezte magát,
most az emeleten, az ágyában fekszik holtan. Miért kell mindennek rímelnie, ami eszébe jut? Ilyen
rémes, olcsó rigmusokban, mint az idióta nyelvtörő, ami folyton visszatér, ha lázas? Nem
mindenfajta szarka farka tarkabarka...
Felocsúdott, és megrándult az ijedségtől. Valami forró szag terjengett a konyhában. Valami
égett.
Odakapta a fejét, és meglátta a rósejbnit, amit feltett sülni a serpenyőben, azután megfeledkezett
róla. Büdös füstgomoly felhozott a serpenyőből. Az olaj dühös sercegéssel pattogott a tűzhelyre,
ahol azonnal meggyulladt, mintha láthatatlan gázégőt gyújtogatna egy láthatatlan kéz. A serpenyő
feneke megfeketedett.
Megérintette a serpenyő nyelét, azután szisszenve elrántotta az ujjait. Most már túl forró volt
ahhoz, hogy megfoghassa. Körbetekerte a nyelét konyharuhával, és gyorsan kivitte a sárkányként
sziszegő edényt a hátsó ajtón. Letette a tornác felső lépcsőjére. Érezte a lonc illatát, hallotta a
méhek zümmögését, de alig vette észre. Egy pillanatra fölhasadt a vastag, tompa takaró, amely négy
napja burkolta be érzelmi válaszait, és a lány komolyan megijedt. Megijedt? Nem, ez tompa
rettegés volt, lépésnyire a pániktól.
Emlékezett rá, hogy meghámozta a krumplit, és beletette a Wesson olajba sütni. Most már tudott
emlékezni. De egy ideig csak... hűű! Egyszerűen kiment a fejéből.
A tornácon állva, egyik kezén a rácsavart konyharuhával, igyekezett pontosan visszaemlékezni,
merre tartott gondolatainak vonata, miután odatette a rósejbnit. Ez nagyon fontosnak tűnt.
Nos, először arra gondolt, hogy egy kizárólag rósejbniből álló étkezés nem valami tápláló.
Azután arra gondolt, hogy ha még nyitva lenne a McDonald's az 1-es út mentén, akkor nem kéne
magának főznie, és lenne fasírt is. Csak beszállna a kocsiba, és elgurulna az ételkiadó ablakig.
Venne egy Negyedfontost, meg egy nagy adag sült krumplit, azt a fajtát, amelyet jajveres
kartondobozba mérnek. Amin belül apró kis zsírcseppek vannak. Egyértelműen egészségtelen,
vitathatatlanul vigasztaló. Terhes asszonyoknak különös kívánságaik vannak.
Ez elvezette a lánc következő szeméhez. A különös kívánságok juttatták eszébe a
jégszekrényben lappangó epres süteményt. Hirtelen úgy érezte, hogy semmit sem kíván úgy a
világon, mint az epres sutit. Így hát elővette, de valahol az út mentén a szeme megakadt a késtartón,