Stephen King

Felült a priccsen, letette a lábát a padlóra, és megvizsgálta a sebet. A duzzanat lelappadt kissé. A
fájásból csak lüktetés maradt. Gyógyulok, gondolta nagy megkönnyebbüléssel. Azt hiszem, rendbe
jövök.
Fölkelt a priccsről, és úgy, rövidgatyában az ablakhoz sántikált. A lába merev volt, de ez
olyasfajta merevség, amit némi gyakorlással föl lehet lazítani. Kinézett a néma városra, amely nem
Shoyo volt, csupán a város teteme, és tudta, hogy még ma elmegy innen. Nem jut messzire, de
akkor is el kell indulnia.
Hova menjen? Nohát, ezt alighanem tudja. Az álmok csak álmok, de kezdetnek megteszi az
északkeleti irány. Nebraska felé.
Július 3-án, délután negyed kettőkor kerekezett ki a városból. Még reggel becsomagolt, tett a
zsákba néhány penicillinpirulát, hátha szüksége lesz rá, mellé pedig konzerveket, többnyire
Campbell paradicsomlevest és Chef Boyardee raviolit, mert ez volt a két kedvence. Csomagolt
továbbá több doboz lőszert a pisztolyhoz, és magához vett egy kulacsot.
Végigment az utcán, és addig nézegetett be a garázsokba, amíg megtalálta, amire szüksége volt:
egy tízsebességes biciklit, amely éppen illett a magasságához. Óvatosan, kis sebességgel tekert
végig a Fő utcán, fájós lába lassan melegedett bele a munkába. Nyugat felé haladt, árnyéka fekete
árnyékbiciklin követte. Elhaladt a peremvárosi mutatós, menő villák mellett, amelyek örök időkre
itt maradnak behúzott függönyökkel.
Éjszaka egy tanyaházban hált, Shoyótól tízmérföldnyire. Július negyedikén estére csaknem elérte
Oklahomát. Azon az estén, mielőtt nyugovóra tért volna egy másik tanyaházban, ég felé fordított
arccal figyelte, amint egy meteorzápor végigkaristolja hideg, fehér fényével az éjszakát. Arra
gondolt, hogy még sohasem látott ehhez foghatóan szépet. Akármi várjon rá, örül, hogy életben
maradt.