Stephen King

Mire végzett az utolsó szárnyassal, minden ujja fájt, és a nappali fény kezdte fölvenni azt a
szelíd, aranyos árnyalatot, ami azt jelenti, hogy az alkony kísérete megérkezett. Július végén jártak,
a napok rövidülni kezdtek.
Ismét bement, hogy harapjon valamit. A kenyér állott volt, de korántsem penészes – a penész
sohasem merte volna felütni zöld arcát Addie Richardson konyhájában –, és talált egy
mogyoróvajjal félig teli csuprot. Evett egy vajas szendvicset, csinált egy másikat, amelyet a ruhája
zsebébe dugott arra az esetre, ha megéhezne.
Fél hét múlt tíz perccel. Kiment, fölvette a jutazsákot, és óvatosan leereszkedett a tornác
lépcsőjén. Rendes módon egy másik zsákba kopasztott, de néhány toll elszökött, és most
Richardsonék víz híján kiszáradóban levő sövényén lebegett.
Abagail nagyot sóhajtott, és azt mondta: – Készen vagyok, Uram. Hazafelé tartok. Lassan
haladok, nem hinném, hogy éjfél előtt hazaérek, de a Könyv azt mondja, ne félj jobban az éjszaka
borzalmaitól, mint amelyek délben röpködnek. Úton vagyok, hogy teljesítsem az akaratodat,
amennyire képes vagyok rá. Kérlek, gyere velem. Jézus kedvéért, ámen.
Mire elérte azt a helyet, ahol abbamaradt az aszfalt, és földút lett belőle, teljesen besötétedett.
Tücskök cirpeltek, békák brekegtek valamilyen vizes helyen, valószínűleg Cal Goodell
tehénúsztatójában. Fölkelt a nagy, vörös hold, amelynek vérszíne akkor tűnik csak el, ha
magasabbra kúszik az égen.
Leült, hogy pihenjen, és megette mogyoróvajas kenyerének felét (mit nem adott volna egy kis
finom feketeribizli-lekvárért, hogy elnyomja a dohos ízt, de Addie a pincében tartotta, amit télire
eltett, az pedig túl sok lépcsőt jelentett volna). A jutazsák mellette hevert. Ismét fájt mindene, ereje
se maradt, pedig még két és fél mérföldet kellett megtennie... mégis, különös módon lelkesnek
érezte magát. Mikor járt kint utoljára sötétedés után, a csillagok kupolája alatt? Olyan fényesen
ragyogtak, mint mindig, és ha szerencséje van, még hullócsillagot is láthat, és kívánhat valamit.
Ilyen meleg, csillagos éjszakán, amikor a látóhatár mögül kikandikál a nyári hold, a vörös arcú
szerető, ismét eszébe jutott lánykora, furcsa felindulásaival, szeszélyeivel, hevüléseivel, dicső
sebezhetőségével, amellyel a Rejtély peremén állt. Ó, ő is volt kislány! Vannak, akik nem hinnék el,
ahogy azt sem képesek felfogni, hogy az óriás szikvója zöld fenyőcsemeteként kezdte. De mégis
volt kislány, és abban a korban az éjszakai gyermeki félelmek már fakultak kissé, a felnőtt félelmek
pedig, amelyek éjszaka bújnak elő, amikor minden néma, és az ember meghallhatja örök lelkének
hangját, azok a félelmek még úton voltak. Ebben a rövid időszakban illatos kirakós volt az éjszaka;
olyan idő volt ez, amelyben ha az ember kinézett a csillagporos égre, és hallgatta a kábító illatokat
hozó szellő motozását, közel érezte magát a világegyetem szívveréséhez, a szerelemhez, az élethez.
Úgy érezte, hogy örökké fiatal marad és ez... Véred az öklömben. Hirtelen megrántották a zsákját,
amitől meglódult a szívverése.
– Hé! – sikoltotta recsegős, meglepett vénasszonyhangján. Visszarántotta a zsákot, amelynek
alján apró hasadás tátongott.
Halk morgás hallatszott. Az út szélén nagy, barna menyét kuporgott a kavicsos úttest és a tengeri
között. Szemében, amellyel Abagailt nézte, vörös szikrákat gyújtott a holdfény. Csatlakozott hozzá
egy másik. Azután még egy. És még egy.
Abagail anya az út másik oldala felé nézett, és látta, hogy meny étek szegélyezik, amelyek őt
bámulják mérlegelő, gonosz szemükkel. Megérezték a zsákban levő csirkék szagát. Hogyhogy ilyen
sokan képesek voltak utánaosonni?, csodálkozott Abagail növekvő félelemmel. Egyszer megharapta
egy menyét; benyúlt a Nagy Ház tornáca alá egy elgurult piros gumilabda után, és mintha egy
maréknyi tű döfött volna az alkarjába. Felsikoltott, legalább annyira a váratlan gonoszság miatt,
amely tűzvörös sajgással ütött el a dolgok megszokott rendjétől, mint a tulajdonképpeni
fájdalomtól. Visszarántotta a karját, és a menyét ott lógott rajta, Abby vére gyöngyözött sima barna
bundáján, teste kígyóként csapkodott a levegőben. Sikoltozott, a karját lengette, de a menyét nem
engedte el; mintha a részévé vált volna.
Testvérei, Micah és Matthew az udvaron voltak; az apjuk a tornácon éppen egy postai katalógust
tanulmányozott. Mindnyájan odafutottak, és egy pillanatig sóbálványként bámulták a tizenkét éves
Abagailt, amint körbe-körbe rohangál a tisztáson, ahol hamarosan felépül a csűr, a barna menyét