Stephen King

44. FEJEZET
KEZDETT BEGOLYÓZNI – nem tudtad ezt, bébi? Ha jól tudja, ez a sor Huey "Zongora" Smithtől
van. Jó régi. Robbanás a múltból. Huey "Zongora" Smith, emlékszel, hogyan szól? Ah-ah-ah-ah,
dééééjo... gúba-gúba-gúba-gúba... ah-ah-ah-ah. Satöbbi. Huey "Zongora" Smith tudása,
bölcsessége, társadalmi állásfoglalása.
– Baszd meg a társadalmi állásfoglalást – szögezte le. – Huey "Zongora" Smith az én időm előtt
volt.
Évekkel később Johnny Rivers lemezre vette Huey egyik dalát. "Rokizó Tüdőgyulladás és
Bugivugi Influenza". Larry Underwood erre nagyon tisztán emlékezett, és úgy vélte, remekül illik a
mostani helyzethez. Jó öreg Johnny Rivers! Jó öreg Huey "Zongora" Smith!
– Baszd meg – javasolta ismét. Borzalmasan festett. Sápadt, törékeny kísértetként botladozott
New England országútján. – Adjátok vissza a hatvanas éveket!
Hát persze, a hatvanas évek, azok voltak a szép idők. A hatvanas évek közepe, vége.
Virággyerekek. Andy Warhol a rózsaszín keretes pápaszemeivel és a kurva Brillo dobozaival. A
Velvet Underground. Visszatérő Kreatúra Yorba Lindáról. Norman Spinrad, Norman Mailer,
Norman Thomas, Norman Rockwell és a jó öreg Norman Bates a Bates motelből, he-he-he! Dylan
kitörte a nyakát. Barry McGuire a "Pusztítás évadját" károgta. Diana Ross megemelte Amerika
minden fehér srácának öntudatát. Azok a csodálatos bandák, gondolta Larry kábultan, adjátok
nekem a hatvanas éveket, és dugjátok föl magatoknak a nyolcvanasokat! Rock and roll témában a
hatvanas évek voltak az Aranyhorda Utolsó Hurrája. Cream. Rascals. Spoonful. Az Airplane-ben
Grace Slick énekel, Norman Mailer a szólógitárnál, és a jó öreg Norman Bates a doboknál. Beatles.
Who. Dead...
Elesett és beverte a fejét.
A világ feketén elúszott, azután ragyogó törmelékekben tért vissza. Megtörölte a halántékát, és
vékony vérhab maradt rajta. Nem számít. Bazmeg, ahogy a ragyogó és dicsőséges hatvanas évek
közepe táján mondták. Hogyne esne el és verné be a fejét, amikor az utolsó héten képtelen volt úgy
elaludni, hogy ne lidércnyomásból riadjon, és jó éjszakának számított, ha a sikoly megakadt a
garatjánál? Mert ha az ember sikolt, és arra a hangra ébred, még inkább rájön a frász.
Álmok a Lincoln alagútról. Valaki jött mögötte, csak az álmokban nem Rita volt. Az ördög volt,
aki az arcára fagyott fénytelen vigyorral osont Larry után. A fekete ember nem sétáló halott volt,
annál sokkal rosszabb. Larry a rossz álmok lomha, iszapos vakrémületével rohant, láthatatlan
hullákon bukdácsolva, tudva, hogy kitömött trófeák üveges pillantásával bámulják autókriptáikból,
amelyek itt dermedtek bele a közlekedési dugóba, holott lehetnének másutt is, futott, de mi haszna
futni, ha a fekete ördög-ember, a fekete varázsló-ember úgy lát a sötétben, mint az éjjellátó
készülék? És egy idő után a sötét ember duruzsolni kezd: Gyere, Laarry, gyere, menjünk együtt,
Laarry...
A vállán fogja érezni a fekete ember leheletét, és ekkor fogja kiverekedni magát az álomból,
ekkor szökik el az álomból, és a sikoly forró csontként akad meg a torkán, de az is lehet, hogy
kiszakad a szájából, olyan hangosan, hogy a holtak is felébrednének tőle.
Nappal a fekete ember látomása visszavonult. A sötét alak szigorúan éjszakai műszakban
dolgozott. Nappal a Nagy Egyedüllét vette munkába, amely egy fáradhatatlan rágcsáló – patkány
vagy talán menyét – éles fogaival rágta bele magát a fiú agyába. Nappal Rita töltötte ki a
gondolatait. A szép Rita, a parkolóóra-ellenőr. Gondolatban újra és újra megfordította, látta félig
zárt szemét, egy döbbenten és szenvedve elpusztult állat tekintetét, a szájat, amelyet ő csókolt, tele
állott, zöld hányadékkal. Olyan könnyen halt meg az éjszaka, ugyanabban a kurva hálózsákban, és
ő most...
Tehát begolyózás. Ez van, nem? Ez történik vele. Begolyózik.
– Begolyózok – nyögte. – Ó, Jézusom, elmegy az eszem!