Stephen King

– Nem – felelte.
– Nem volt igazam abban, amit mondtam, tévedtem, neked volt igazad, szólnom kellett volna a
szandál miatt, úgy értem, a cipő miatt, enni fogok, ha azt mondod... én... én... óóóóóhohohohooo...
– Cssss! – ölelte magához Larry. – Most már nincs semmi baj! Semmi baj! – Ám lelki szemeivel
látta, amint vad pánikban lődöz az asszonyra, és arra gondolt, milyen könnyen összezúzhatta volna
a karját, vagy kilyukaszthatta volna a gyomrát. Hirtelen borzasztóan kellett pisilnie, és a foga
mindenáron vacogni akart. – Indulunk, amint úgy érzed, hogy képes vagy menni. Van idő.
– Volt egy férfi... azt hiszem, férfi... ráléptem, Larry. – Görcsösen nyelt. – Akkor majdnem
fölsikoltottam, mégsem tettem, mert arra gondoltam, talán mégsem te vagy előttem. És amikor
kiáltottál... a visszhang... nem tudtam megállapítani, hogy te vagy-e... vagy... vagy...
– Még vannak előttünk holtak. Ki fogod bírni?
– Ha velem vagy. Kérlek... ha velem vagy.
– Veled leszek.
– Akkor induljunk. Ki szeretnék jutni innen. – Görcsösen összerándult. – Soha életemben
semmit sem szerettem volna ennél jobban.
A fiú kitapogatta az asszony arcát, és megcsókolta, először az orrát, azután a két szemét, végül a
száját.
– Köszönöm – mondta alázatosan, noha fogalma sem volt, mit köszön. – Köszönöm. Köszönöm.
– Köszönöm – ismételte a nő. – Ó, drága Larry. Ugye nem hagysz el?
– Nem – ígérte ő. – Nem hagylak el. Csak mondd meg, mikor érzed úgy, hogy indulhatunk, és
együtt megyünk tovább.
Amikor Rita úgy érezte, hogy mehetnek, elindultak.
KERESZTÜLGÁZOLTAK a holttesteken, egymás nyakát átkarolva, mint két részeg haver, akik
hazafelé támolyognak a szomszédos kocsmából. A tetemeken túl valamilyen útakadály következett.
Látni nem látták, de Rita, miután végigfuttatta rajta a kezét, azt mondta, talán egy élére állított ágy
lehet. Közösen sikerült átlökniük a gyalogjáró korlátján. Visszhangzó csattanással zuhant egy
autóra, amitől mindketten ugrottak egyet, és egymásba kapaszkodtak. Az akadály mögött három
újabb holttest hevert, Larry feltételezése szerint azok a katonák, akik a zsidó családot agyonlőtték.
Átmásztak rajtuk, és kézen fogva mentek tovább. Kevéssel később Rita megtorpant.
– Mi a baj? – kérdezte Larry. – Valami útban van?
– Dehogy! Látom, Larry! Vége az alagútnak!
A fiú hunyorgott, és rájött, hogy ő is látja. Annyira loppal közeledett a tompa derengés, hogy
nem is vette észre, amíg Rita nem szólt. A csempék tompán csillogtak, Rita arca elmosódó folt volt
a közelben. Balra láthatta az autók halott folyamát.
– Gyerünk! – mondta győzelmesen.
Hatvan lépéssel arrébb újabb hullák hevertek a járdán, valamennyi katona. Átléptek rajtuk.
– Miért zárták le éppen New Yorkot? – kérdezte az asszony. – Hacsak nem... Larry, talán csak
New Yorkban történt ez az egész?
– Nem hinném – felelte a fiú, ennek ellenére meglegyintette az esztelen remény.
Gyorsítottak. Az alagút szája már előttük volt. Két hatalmas katonai szállítóautó állta el az utat,
az orruk összeért. A behemótok szinte teljesen elzárták a fényt; ha nincsenek ott, Larry és Rita
sokkal korábban észrevették volna az alagútban a világosságot. Újabb hullák hevertek ott, ahol a
járda leereszkedett a kifelé vezető rámpára. Átnyomakodtak a teherautók között, keresztülmásztak
az összeérő lökhárítókon. Rita nem nézett be a raktérbe, de Larry igen. Félig összeszerelt háromlábú
géppuskák, lőszeres ládák voltak benne, és valami dobozos cucc, nyilván könnygáz. És három
halott.
Ahogy kiértek, esőtől nyirkos szellő csapta meg őket. Csodásan üde illatától úgy érezték, mégis
megérte. Larry meg is mondta Ritának. Az asszony bólintott, és egy pillanatra a fiú vállára hajtotta
a fejét.
– Mindazonáltal nem mennék át rajta még egyszer, egymillió dollárért sem – mondta.