Stephen King

csekkjeit. Azok a helyek rosszabbak, mint a Zöld Pecsét Megváltás Központ egy héttel karácsony
előtt. Itthon maradok, bekapok egy aszpirint, és holnapra túl leszek a nehezén.
Larry a délelőtt nagy részét otthon töltötte, és igyekezett segíteni. Becipelte a tévét az anyja
hálószobájába, a zsinór lógott a karjáról ("Majd jól sérvet kapsz, csak azért, hogy megnézhessem a
Legyen Ön is milliomos-t", szipogta Alice), vitt neki gyümölcslevet, egy üveg régi NyQuilt
orrdugulás ellen, és leszaladt a boltba is egypár papírkötéses könyvért.
Ezután nem sok tennivaló maradt, legföljebb egymás idegeire mentek volna. Alice álmélkodott,
mennyivel rosszabb a vétel a hálószobában, és Larry alig bírta visszanyelni az epés megjegyzést,
hogy a rossz vétel még mindig jobb a semmilyen vételnél. Végül azt mondta, kimegy, körülnéz a
városban.
– Okos ötlet! – mondta az anyja nyilvánvaló megkönnyebbüléssel. – Én addig alszom egy kicsit.
Jó fiú vagy te, Larry.
Így hát lement a keskeny lépcsőn (a lift még mindig nem működött) az utcára, és közben
bűntudattal vegyes megkönnyebbülést érzett. Ez a nap az övé volt, és még mindig csörgött némi
pénz a zsebében.
De most a Times Square-en nem volt olyan vidám. Lődörgött a téren, a pénztárcáját már régen
az egyik belső zsebébe tette. Megállt egy diszkont lemezáruda előtt, megdermesztette a saját hangja,
amely a feje fölötti ütött-kopott hangszórókból zengett. A hídról szóló vers:
Nem azért jöttem, hogy megkérjelek, maradj éjszakára,
Vagy hogy megtudjam, láttad-e a fényt.
Nem azért, hogy fontoskodjak, vagy pofozkodjak,
Csak azt kérem, mondd meg, ha tudod,
Bébi, komálod az emberedet?
Komáld, bébi...
Bébi, komálod az emberedet?
Ez én vagyok, gondolta, miközben szórakozottan bámulta a lemezeket, de ma még a zene is
nyomasztotta. Mi több, honvágyat keltett benne. Nem akart itt lenni, a szürke mosóteknő ég alatt, a
büdös New York-i füstben, miközben egyik kezével folyton a pénztárcáját markolássza, hogy
megvan-e még. New York, paranoia a neved. Hirtelen a nyugati parton szeretett volna lenni, egy
stúdióban, hogy újabb lemezt készítsen.
Szaporábban lépdelt, és befordult egy játékterembe. Harangok és berregők hasítottak a fülébe; a
Gázolóverseny 2000 hangosított változata hörgött, a haldokló gyalogosok nem e világi, elektronikus
sikolyaival tetézve. Kedves játék, gondolta Larry, hamarosan követi a Dachau 2000. Azt nagyon
fogják csípni. Odament a pénzváltóhoz, és tíz dollárt felváltott negyeddollárosokra. Az utca másik
oldalán, a Beef 'n Brew mellett volt egy telefonfülke. Fejből tárcsázta Jane Kuckóját. Jane egy
pókerterem, Wayne Stukey néha ott lógott.
Addig dugdosta a negyeddollárosokat a lyukba, míg a keze is megfájdult, és háromezer
mérfölddel arrébb csöngeni kezdett a telefon.
Egy női hang szólt bele. – Tessék, itt Jane. Nyitva vagyunk.
– Bárkinek? – kérdezte fojtottan szexi hangon.
– Ide figyelj, okos fiú, ez nem... hé, Larry, te vagy az?
– Ja, én. Szia, Arlene.
– Hol vagy? Nagyon eltűntél, Larry.
– Nos, a keleti parton vagyok – fogalmazott óvatosan. – Valaki azt mondta, hogy vérszopók
keresnek, és célszerű kiszállnom a medencéből, amíg le nem kopnak.
– Egy nagy bulival kapcsolatos?
– Igen.
– Arról hallottam – mondta a lány. – Marha pénzbe kerülhetett.
– Nincs ott Wayne, Arlene?
– Úgy érted, Wayne Stukey?