Stephen King

6. FEJEZET
KÉSŐ délután volt, amikor Frannie kiment hátra, ahol az apja türelmesen gyomlálta a zöldborsót
és a babot. Fran kései gyerek volt, apja már a hatvanas éveiben járt, fehér haja kitüremlett örökös
baseballsapkája alól. Anyja Portlandbe utazott fehér kesztyűt vásárolni. Fran gyerekkori legjobb
barátnője, Amy Lauder a jövő hónapban férjhez megy.
Egy békés pillanatig szeretettel nézte apja hátát. A fény most olyan volt, amilyennek a legjobban
szerette, olyan időtlen; Maine legmúlékonyabb jelenségéhez, a kora nyárhoz tartozott. Frannak elég
volt, ha januárban erre a különös fényre gondolt, hogy a szíve vadul sajogni kezdjen. Sok-sok jó
dolgot rejtett az alkonyba hajló kora nyári délután fénye: baseballt a Little League parkban, ahol
Fred mindig harmadiknak játszott, és nagyokat ütött, görögdinnyét; zsenge kukoricát; jeges teát
deres poharakban; gyermekkort. Kissé megköszörülte a torkát. – Nincs szükséged segítségre?
Apja megfordult, elvigyorodott. – Szia, Fran. Ásás közben buktam le, igaz?
– Na ja.
– Anyád már itthon van? – Kissé elkomorodott, az után ismét felderült az arca. – Ja, persze hogy
nincs, hiszen csak most ment el. Igen, nekiugorhatsz, ha akarsz. Csak ne felejts el kezet mosni
utána.
– Egy hölgy keze mindig elárulja szokásait – csúfolódott hanyagul Fran, és horkantott. Peter
igyekezett rosszallóan nézni, de nem volt meggyőző.
A lány letérdelt mellé, és gyomlálni kezdett. Verebek csiviteltek, állandó zúgás hallatszott az 1-
es főútról, amely alig háztömbnyire volt tőlük. Noha a forgalom még nem érte el a júliusi
méreteket, amikor majd' minden napra jutott egy halálos baleset az innentől Kitteryig terjedő
szakaszon, de a legjobb úton volt efelé.
Peter elmesélte a napját, a lány a megfelelő kérdéseket tette föl, és időnként bólintott. Apja, aki
elmerült a munkájában, nem fogja látni a bólintásait, de a szeme sarkából észreveszi, hogy az
árnyéka bólogat. Géplakatos volt egy tekintélyes Sanford autóalkatrész cégnél, a legnagyobb ilyen
vállalatnál Bostontól északra. Hatvannégy éves volt, egy éve volt hátra a nyugdíjig. Ugyancsak
rövid év lesz, hiszen négy hét szabadsága gyűlt össze; Úgy tervezte, szeptemberben veszi ki, miután
a "jöttmentek" hazatakarodtak. Sokszor töprengett a visszavonuláson. Elmondta a lányának, hogy
megpróbál nem gondolni a végeérhetetlen szünidőre; mostanra elég nyugdíjas barátja volt, akik
tudatták vele, hogy egyáltalán nem egy vakáció. Úgy vélte, nem fog oly mértékben unatkozni, mint
Harlan Enders, és nem lesz olyan gyalázatosan szegény, mint Caronék – szegény Paul, egész
életében alig mulasztott napot a műhelyből, a felesége és ő mégis arra kényszerültek, hogy eladják a
házukat, és a lányukhoz meg a vejükhöz költözzenek.
Peter Goldsmith nem elégedett meg a társadalombiztosítással; sohasem bízott benne, már akkor
sem, amikor a rendszer még nem kezdett omladozni a válság, az infláció nyomásától és a
biztosítottak egyre növekvő számától. A harmincas-negyvenes években nem sok demokrata élt
Maine-ben, mondta figyelmesen hallgató lányának, de az egyikük az ő nagyapja volt, és Isten
segedelmével azt nevelt a fiából is. Ogunquit szebb napjaiban a Goldsmithek afféle páriának
számítottak. De az apjának volt egy mondása, ugyanolyan vasbordájú mondás, mint a
legmegkövesedettebb maine-i köztársaságpárti filozófia: Ne bízz a világ fejedelmeiben, mert jól
megkefélnek, ahogy a kormányuk is, amíg a világ világ.
Frannie jót nevetett. Szerette, amikor az apja így beszélt. Nem sűrűn fordult elő, mert az asszony,
aki a felesége volt, Frannak pedig az anyja, ki is égette volna a nyelvét azzal a savval, amely az ő
szájából olyan sebesen és bőségesen patakzott.
Csak magadban bízhatsz, folytatta Peter, és hagynod kell, hogy a világ fejedelmei elbajlódjanak
azokkal, akik megválasztották őket. A legtöbbször nem sokra jutnak, és ez így helyes; megérdemlik
egymást.