Stephen King

Nem akarta. Izgalom ide vagy oda, nem akarta. De több esze volt annál, hogy bevallja. – Igen.
– Akkor se nyúlnék a pöcsödhöz, ha gyémántbul vóna. Csináld magad. Mit gondolsz, Isten mér
adott két kezet?
Meddig tartott? Azt csak Isten tudhatja; Szemétláda Ember nem. Egy perc, egy óra, egy korszak
– mi a különbség? Azt biztosra vette, hogy abban a pillanatban, amikor a Kölyök kielégül, két
dolgot fog érezni egyszerre: a kis szörnyeteg ondójának forró sugarát a hasán, és az őrjítő fájdalmat,
ahogy a dumdumgolyó átsüvít a belső szervein. Egy végső beöntést.
Azután a Kölyök csípője megmerevedett, hímvesszője görcsösen rángatózott a Szemétláda
Ember kezében. Szemét ökle síkos lett, mint egy gumikesztyű. Egy pillanattal később a Kölyök
kihúzta a pisztolyt. A megkönnyebbülés könnyei peregtek Szemétláda arcán. Nem félt a haláltól,
legalábbis a sötét ember szolgálatában nem, de nem akart ebben a sötét motelszobában egy
pszichopata kezétől meghalni. Addig nem, amíg meg nem látta Cibolát. Imádkozhatott volna
Istenhez, de ösztönszerűleg tudta, hogy Isten nem érez együtt olyanokkal, akik hitszegők lettek a
sötét ember kedvéért. És egyáltalán, mit tett Isten valaha a Szemétláda Emberért? Vagy akár Donald
Merwin Elbertért?
A szuszogó csöndben a Kölyök dalra fakadt, hamisan, recsegve, az elalvás határán:
Ki olyan híres, mint én és a haverok... ezért is kopnak le rólunk a rossz alakok...
Horkolni kezdett.
Na, most lelépek, gondolta Szemétláda Ember, de attól félt, hogy ha megmozdul, fölébreszti a
Kölyköt. Lelépek, amint biztos leszek benne, hogy elaludt. Öt perc. Annál nem tarthat tovább.
De senki sem tudja a sötétben, hogy meddig tart öt perc; leghelyesebb azt mondani, hogy a
sötétben nem létezik öt perc. Várt. Hol elszundított, hol fölriadt, nem is tudva, hogy bóbiskol.
Hamarosan lecsúszott az álom lejtőjén.
Sötét úton állt, amely nagyon magasra vezetett. A csillagok olyan közel voltak, hogy kézzel is
elérhette volna őket; úgy érezte, lekaphatná őket az égről és betehetné egy üvegbe, mint a
szentjánosbogarakat. Borzasztó hideg volt. Sötét volt. Homályosan, a csillagfénybe dermedten látta
a nyers sziklafalakat, amelyeket átvágott az út.
A sötétben valami elindult felé.
Ekkor megszólalt az ő hangja, sehonnan és mindenhonnan: A hegyekben jelet adok neked.
Megmutatom a hatalmamat. Megmutatom, mi történik azokkal, akik ellenem fordulnak. Várj.
Figyelj.
Vörös szemek nyíltak a sötétben, mintha valaki három tucat, burával takart vészjelző lámpát
gyújtogatna, majd párosával kapná le róluk a burát. Szemek voltak, és varázsgyűrűbe foglalták
Szemétláda Embert. Először azt hitte, menyétszemek, de ahogy a gyűrű szorosabbá vált, látta, hogy
nagy, szürke hegyi farkasok, a fülük előremered, hab csöpög sötét pofájukról.
Félt.
Nem ellened mennek ők, jó és hív szolgám. Látod?
Azzal elmentek. A lihegő, szürke timberfarkasok csak úgy otthagyták.
Figyelj, mondta a hang.
Várj, mondta a hang.
Az álom véget ért. Fölébredt, és látta, hogy ragyogó napfény süt be a motel ablakán. Az ablak
előtt a Kölyök állt, akin egyáltalán nem látszott, hogy éjjel milyen küzdelmet folytatott a hajdan
volt Adolph Coors Társaság termékeivel. Haja, mint előző nap, ragyogó kunkorokba és tincsekbe
volt fésülve. Éppen a tükörképében gyönyörködött. Bőrzubbonyát a szék hátára terítette. A
nyúllábak úgy lógtak a dzseki derekáról, mint bitófán függő piciny tetemek.
– Hé, gennyzsák! Mán azt gondoltam, megint meg kéne kennem a mancsod, hogy fölébredj. Na
gyere, nagy nap áll előttünk. Sok minden történik ma, igaz?
– Persze hogy igaz – helyeselt Szemétláda Ember különös mosollyal.
AMIKOR a Szemétláda Ember augusztus 5-én felbukkant az álomból, még mindig az MGM Grand
Hotel kaszinójának blackjackasztalán hevert. Előtte foncsoros napszemüveget viselő, sima szőke
hajú fiatalember ült egy székben. Szemét elsőnek a férfi nyakában lógó követ vette észre a sporting