Stephen King

Persze az ilyesmihez ketten kellenek. És ő szedte a tablettát. A világ legegyszerűbb dolga.
Elment a campus gyengélkedőjébe, közölte a doktorral, hogy fájdalmas a menstruációja, és
különböző zavaró bőrelváltozásai vannak, mire a doktor már írta is a receptet. Sőt ingyen adott neki
egy hónapra valót.
Ismét megállt, most azonban már kint járt a víz fölött, jobbról és balról hullámok törtek meg a
mólón. Az jutott az eszébe, hogy a gyengélkedő orvosai valószínűleg éppen olyan gyakran hallják a
fájdalmas menstruációt és a pattanásokat, mint a gyógyszerészek azt, hogy a bátyámnak veszem a
gumikat – manapság még talán a szokottnál is gyakrabban. Ennyi erővel azt is mondhatta volna:
"Aggyá má' pirulát! Kefélni megyek!" Benne van a korban. Miért lenne szégyenlős? Nézte Jesst, és
felsóhajtott. Mert a szégyenlősség életformává vált. Ismét elindult.
Mindenesetre a pirula nem működött. Valaki a kedves Ovril gyár minőségellenőrző osztályán
elaludt a gomb mellett. Akárhogy is, elfeledkezett egy tablettáról, és elfeledkezett arról, hogy miről
feledkezett el.
Halkan a fiú mögé lépett, és két kézzel megfogta a vállát.
Jess, aki a baljában kavicsokat tartott, a jobbjával pedig Atlanti Anyába hajigálta őket, felkiáltott,
és felpattant ültéből. Kavicsok potyogtak szerteszét, és a fiú kishíján belökte Frannie-t a vízbe. Ő
maga is csaknem fejest ugrott.
A lány akaratlanul vihogni kezdett, és a szája elé kapta a kezét. A fiú dühösen megpördült. Jó
alakú, fekete hajú, aranykeretes szemüveget viselő ifjú volt, akinek szabályos arca, Jess legnagyobb
bosszúságára, sehogy sem akarta tükrözni a belső érzékenységet.
– Halálra rémítettél! – bömbölte.
– Ó, Jess – vihogott Fran –, ó, Jess, ne haragudj, de tényleg olyan vicces volt, de tényleg.
– Majdnem beleestünk a vízbe! – felelte a fiú, és haragosan lépett egyet a lány felé.
Fran, hogy megmaradjon a távolság, hátrált egy lépést, közben megbotlott egy sziklában,
lehuppant, és csúnyán beverte a fenekét. Összecsattanó fogai ráharaptak a nyelvére, tüzes fájdalom
hasított belé, és úgy abbahagyta a kuncogást, mintha késsel vágták volna el a hangját. De annyira
viccesnek találta hirtelen elnémulását – kikapcsoltál, rádió vagyok –, hogy ismét vihogni kezdett,
bár a nyelve vérzett, és potyogtak a könnyei a fájdalomtól.
– Jól vagy, Frannie? – A fiú aggodalmasan térdelt le mellé.
Mégiscsak szeretem, gondolta a lány bizonyos megkönnyebbüléssel. Akkor rendben van.
– Megsérültél, Fran?
– Csak a büszkeségem – felelte, és hagyta, hogy a fiú fölsegítse. – És egy kicsit a nyelvem.
Látod? – Jessre öltötte a nyelvét, hátha kap egy mosolyt jutalmul, de a fiú elkomorodott.
– Jézusom, Fran, tényleg vérzel! – Kivette a farzsebéből a zsebkendőjét, kétkedve nézte, azután
visszagyűrte a helyére.
A lány maga előtt látta a képet, amint kéz a kézben sétálnak vissza a parkolóba, ifjú szerelmesek
a nyári napsütésben, és az ő szája be van tömve Jess zsebkendőjével. Int a jóindulatúan mosolygó
parkolóőrnek, és azt mondja: Jóhahot, Guh.
Ismét elvihogta magát, noha a nyelve fájt, és a szájában kissé émelyítő vérízt érzett.
– Ne nézz ide – szólt affektáltan. – Most olyat teszek, ami nem illik egy hölgyhöz.
A fiú enyhe mosollyal, színpadiasan eltakarta a szemét. A lány feltámaszkodott, kihajolt a
mólóról, és köpött egy égővöröset. Phü! Még egyszer. És még egyszer. Végül úgy érezte, kitisztult
a szája. Hátranézett és látta, hogy a fiú az ujjai között leskelődik.
– Sajnálom – mondta. – Micsoda seggfej vagyok.
– Dehogy – tiltakozott Jess, de nyilvánvalóan igent gondolt.
– Elmegyünk fagyizni? – kérdezte Fran. – Te vezetsz. Én fizetek.
– Áll az alku. – Jess feltápászkodott, és fölsegítette a lányt. Fran ismét köpött. Lángvöröset.
– Ugye nem haraptam le belőle egy darabot? – riadozott.
– Nem tudom – felelte Jess barátságosan. – Nem nyeltél le valami keményet?
Fran felháborodva kapott a szájához. – Ez nem vicc!
– Tényleg nem, sajnálom. Csak beleharaptál, Frannie.
– Vannak artériák a nyelvben?