Stephen King

tejszínhab csucsorodon rajta. Végül öngyilkosként vágódtak a szikláknak, úgy, ahogy az idők
kezdete óta, és önpusztításuk közben a szárazföldből is kiharaptak egy mákszemnyit. Köhögő,
sulykoló dörej hallatszott, ahogy a víz belekényszerült egy félig elmerült sziklacsatornába, amelyet
az eonok során faragott magának.
Larry először balra, azután jobbra fordult, és látta, hogy minden irányban ugyanaz történik,
ameddig a szem ellát... tarajos parti hullámok porlanak permetté, de neki mindenekelőtt a színek
végtelen bőségétől állt el a lélegzete.
Elérte a föld végét.
Leült, lelógatta a lábát a szikla peremén, és némi áhítatfélét érzett. Fél órát vagy még többet
ücsörgött ott. A tengeri szellő meghozta az étvágyát: beletúrt a hátizsákba, és ebédet keresett.
Jóízűen evett. A felcsapódott permet feketére festette farmerja szárát. Tisztának, frissnek érezte
magát.
Visszafelé ballagott a limányon át, még mindig annyira elmerülve gondolataiban, hogy először
azt hitte, a sirályok visítanak. Éppen föl akart pillantani az égre, mikor a félelem undok
zökkenésével döbbent rá, hogy emberi visítást hallott. Csatakiáltást.
Elkapta a pillantását az égről, és látta, hogy egy kisfiú rohan felé az úton, izmos lábai úgy
mozognak, mint a dugattyúk. Egyik kezében hosszú henteskést szorongatott. Egy szál alsónadrág
volt rajta, lábát csíkosra karmolta a szederinda. Mögötte az út másik oldalán akkor bukkant elő a
bozótból és a csalánosból egy nő. Sápadt volt, a kimerültség patkói sötétlettek a szeme alatt.
– Joe! – kiáltotta, majd futásnak eredt, úgy, mintha fájna neki a mozgás.
Joe rá se hederített, rohanó meztelen lába fröcskölte a limány sekély vizét. Arca görcsös, gyilkos
vigyorra torzult. A feje fölé emelt henteskés villódzott a napsugárban.
Ez meg akar ölni, gondolta Larry. Teljesen letaglózta az ötlet. Ez a kölyök... mit ártottam én
neki?
– Joe! – sikoltotta a nő éles, fáradt, kétségbeesett hangon. Joe rohant, a távolság csökkent.
Larrynek még maradt ideje megállapítani, hogy a puskáját a biciklinél hagyta, azután a visító
kölyök rárontott.
Mikor nagy ívben lecsapott a henteskéssel, Larry dermedtsége megtört. Oldalra lépett,
gondolkodás nélkül fölemelte a jobb lábát, és derékon rúgta a kölyköt vizes, sárga bakancsával.
Rögtön meg is szánta, olyan semmi kis gyerek volt – felborult, akár a tekebábu. Ádáznak látszott,
de nem volt nehézsúlyú.
– Joe! – kiáltotta Nadine. Belebotlott egy buckába és térdre esett, fehér blúzát befente barna
sárral. – Ne bántsa! Ez csak egy kisfiú! Kérem, ne bántsa! – Föltápászkodott és tovább botladozott.
Joe hanyatt esett. Úgy terült el, mint egy X, a karjai V alakot alkottak, a két lába egy második,
fordított V-t. Larry lépett egyet, és rátaposott a gyerek jobb csuklójára, a sáros földhöz szögezve a
kést tartó kezet.
– Engedd el a bökőt, kölyök!
A fiú sziszegett, azután morogva hurukkolt, mint a pulykakakas. Kivicsorította a felső fogsorát,
kínai szeme gyilkosan meredt Larryre. Rálépni ennek a fiúnak a csuklójára olyan volt, mintha egy
sebesült, mégis veszedelmes kígyót tartana fogva. Erezte, hogyan igyekszik kiszabadítani a kezét,
nem érdekli, mennyi bőrbe, húsba vagy akár törött csontba kerül. Félig felült, és megpróbálta
megharapni Larry lábát a vizes, vastag zsávolyon át. Larry még keményebben rátaposott a vékony
csuklóra, és Joe felkiáltott – de nem a fájdalomtól, hanem a dactól.
– Engedd el, kölyök!
Joe tovább küzdött.
Így folytatódott volna, amíg Joe ki nem szabadítja a kést, vagy Larry el nem töri a gyerek
csuklóját, ha nem ér oda a sáros, lihegő, fáradtságtól támolygó Nadine.
Larryre rá se nézve térdre esett. – Engedd el! – mondta halkan, de határozottan. Verejtékes, de
nyugodt arca alig ujjnyira volt Joe eltorzultan vonagló képétől. A fiú kutyaként kapkodott a nő felé,
és tovább rángatta a kezét. Larry elszántan igyekezett megtartani az egyensúlyát. Ha a kölyök most
kiszabadul, elsőnek valószínűleg a nőt szúrja meg.
– Engedd... el! – mondta a nő.