Stephen King

– Cibola! – suttogta, és elaludt.
AZ ELSŐ ÁLMOT Garyban látta több mint egy hónapja, miután megégette a karját. Azzal a tudattal
feküdt le aludni, hogy meg fog halni; senki sem élhet túl ilyen borzalmas égést. Egy refrén lüktetett
a fejében: A fáklyáért él, a fáklyáért hal. Érte él, érte hal.
A lába egy kis városi parkban cserbenhagyta, eldőlt, a bal karja oldalra csapódott, mint egy
halott tárgy, ingujja füstölgött. A fájdalom óriási, hihetetlen volt. Sohasem gondolta volna, hogy
létezik ilyen fájdalom. Boldogan futott egyik olajtartálytól a másikig, fölszerelte a kezdetleges
időzítőket, amelyeknek acélcsövében acélkupak választotta el a gyúlékony paraffinkeveréket egy
kis adag savtól. A tartályok tetején levő túlfolyócsövekbe dobta őket. Amikor a sav átrágja magát az
acélon, a paraffin meggyullad, és ettől belobban a tartály. Úgy tervezte, hogy mielőtt
begyulladnának, elmegy Gary nyugati végébe, ahhoz a zűrzavaros kereszteződéshez, ahonnan
különböző utak vezetnek Chicago vagy Milwaukee felé. Onnan akarta figyelni a műsort, ahogy az
egész mocskos város eltűnik a tűzviharban.
De rosszul számolt az utolsónál, vagy rosszul csinálta. Kigyulladt, miközben ő egy
csavarkulccsal még a túlfolyón dolgozott. Vakító fehér láng lövellt belőle, az égő paraffin kiböffent
a csőből, és az egész bal karját beborította tűzzel. Ez nem holmi fájdalom nélküli, könnyű
gyújtófolyadék volt, amelyet az ember a levegőbe fröccsent, hogy ott lobbanjon föl, mint egy nagy
gyufa. Olyan kínszenvedés volt, mintha vulkánba dugta volna a karját.
Vijjogva, eszelősen rohangált az olajtartály tetején, vissza-visszapattanva a derékig érő korlátról,
mint egy emberi tivoli. Ha nincs ott az a korlát, akkor átlendül az oldalfalon, és kútba dobott
fáklyaként pörögve zuhan le. Egy baleset mentette meg az életét; a bokája összeakadt, és ahogy
elesett, a bal karja a teste alá gyűrődött, és ez elfojtotta a lángokat.
Felült, még mindig félőrülten a fájdalomtól. Később majd azt gondolja, hogy csupán a vak
szerencse – vagy a sötét ember akarata – mentette meg attól, hogy halálra égjen. A paraffinsugár
java része mellétalált, így hát hálás volt – de a hála csak később jött. Akkor csupán jajgatni tudott,
miközben ide-oda ringatózva eltartotta testétől sebesült karját, amelyen füstölögve-percegve
húzódott össze a bőr.
Ahogy a fény fakult az égen, homályosan eszébe jutott, hogy tucatnyi időzítő berendezést
helyezett el. Azok bármikor elsülhetnek. Csodálatos lenne meghalni és megszabadulni ettől a
nyomorúságtól, de lángok között halni meg maga a borzalom.
Valahogy levonszolta magát a tartályról, és eltántorgott, ide-oda kígyózva a halott forgalomban,
távol tartva megsült kezét a testétől.
Mire elért egy kis parkot a város közepe táján, már alkonyodott. A fűre ült két snúrpálya között,
és megpróbált emlékezni, mi a teendő égés esetén. Be kell vajazni, mondaná Donald Merwin Elbert
anyja. De az csak forrázás esetére érvényes, vagy ha kilőtt a szalonna kövérje, és lespriccelt forró
zsírral. Nem tudta elképzelni, hogyan vajazhatná be azt a fekete katyvaszt, ami a válla és a könyöke
között recsegett; még azt sem tudta elképzelni, hogy megérinti.
Öld meg magad. Ez az, ez lesz a jegy. Megváltja magát ebből a nyomorúságból, mint egy öreg
kutyát... Hirtelen gigászi robbanás hallatszott a varos keleti végéből, mintha a létezés szövete
kettéhasadt volna. A tűz folyékony oszlopa szökkent a magasba az alkonyat mélyülő
indigókékjében. Szemétládának könnyező, tiltakozó hasadékká kellett összeszorítania a szemet.
A tűz még kínjai között is elégedettséggel töltötte el... mi több, gyönyört okozott, kielégítette. A
tűz volt a legjobb gyógyszer, még a morfinnál is jobb, amelyet másnap talált (házirabként a
börtönben ugyanúgy dolgozott a gyengélkedőn, mint a könyvtárban vagy a szerelőműhelyben,
úgyhogy tudott egyet-mást a morfinról, az Elavilról és a Darvon Complexről). Pillanatnyi kínjait
nem kapcsolta össze a tűzoszloppal. Csak annyit tudott, hogy a tűz jó, a tűz szép, a tűz olyasmi,
amire szüksége volt és mindig szüksége lesz. Csodálatos tűz!
Pillanatokkal később a második olajtartály is felrobbant, és Szemétláda még három mérfölddel
arrébb is érezte a kitáguló levegő meleg lökését. Újabb és újabb tartályok robbantak föl. Kis szünet
után recsegő sorozatban hat repült a levegőbe, és most már túl erős volt a fény ahhoz, hogy