Stephen King

minden a legnagyobb rendben. A "kégli" régi szó, mostanában szorította ki a "héder" vagy "kéró"
szavakat, és azt a helyet jelöli, ahol a szuperinfluenza előtt laktunk. Nagyon menő volt ilyeneket
mondani, hogy "kamelom a kéglidet". Hülyén hangzik, mi? De hát ilyen az élet.
PONTOSAN dél volt.
Perion kimerülten aludt Mark mellett, akit két órája elővigyázatosan átvittek az árnyékba. Hol
magához tért, hol elveszítette az eszméletét, és mindenkinek akkor volt jobb, ha nem volt magánál.
Az éjszaka hátralevő részében még ellenállt a fájdalomnak, de hajnalhasadás után föladta a
küzdelmet, és ha eszméletén volt, üvöltésétől megfagyott a többiek vére, akik tehetetlenül nézték
egymást. Senki sem kívánt ebédelni.
– Ez vakbél – mondta Glen. – Nem hiszem, hogy kétség férne hozzá.
– Talán megpróbálhatnánk... izé, megoperálni – vélte Harold. Glenre nézett. – Nem feltételezem,
hogy te...
– Megölnénk – mondta ki nyíltan Glen. – Te is tudod, Harold. Ha képesek lennénk is fölnyitni
úgy, hogy ne vérezzen el, amire nem vagyunk képesek, nem tudnánk megkülönböztetni a vakbelet a
hasnyálmirigytől. Ezek nincsenek felcédulázva.
– Akkor öljük meg, ha nem teszünk semmit – vitatkozott Harold.
– Meg akarod próbálni? – kérdezte epésen Glen. – Néha csodálkozom rajtad, Harold.
– Nem úgy látom, hogy te nagy segítséget jelentenél az adott helyzetben – vágott vissza Harold
elvörösödve.
– Na elég, menjetek már! – szólt rájuk Stu. – Mi értelme egymást marni? Hacsak nem a
zsebkésetekkel akartok operálni, akkor a kérdés mindenképpen elméleti.
– Stu! – hápogott Frannie.
– Na? – A férfi vállat vont. – A legközelebbi kórház mögöttünk van Maumee-ben. Sohasem
jutnánk el vele odáig. Még abban sem vagyok biztos, hogy az útelágazásig el tudnánk vinni.
– Természetesen igazad van – motyogta Glen, és megdörgölte borostás arcát. – Harold,
bocsánatot kérek. Nagyon ideges vagyok. Tudtam, hogy valami ilyesmi bekövetkezhet – bocsánat,
bekövetkezik –, de azt hiszem, csak elméletileg vettem számításba. Az egészen más, mint a régi
dolgozószobámban ülni, és teljesen fölösleges dolgokon töprengeni.
Harold motyogott valami kelletlen bocsánatkérést, azután mélyen zsebre dugott kézzel
elballagott. Úgy festett, mint egy duzzogó, túlfejlett tízéves.
– Miért nem vihetjük el? – kérdezte Pran kétségbeesetten, Sturól Glenre nézve.
– Mert mostanra a vakbele nagyon megdagadt – felelte Glen. – Ha kilyukad, akkor tíz ember
meg öléséhez elég mérget önt ki magából.
Stu bólintott. – Hashártyagyulladás.
Frannie előtt forgott a világ. Vakbélgyulladás? Az semmi manapság. Semmi. Ha befekszik az
ember epekővel, néha a féregnyúlványát is lecsippentik, egy füst alatt, ha úgyis nyitva a has. Eszébe
jutott, hogy egyik általános iskolai barátjának, egy Charley Biggers nevű kisfiúnak, akit mindenki
Biggynek hívott, ötödik és hatodik között, a szünidőben vették ki a vakbelét. Két vagy három napot
volt kórházban. Orvosilag egy vakbélműtét semmiség.
Mint ahogy orvosilag a szülés is az.
– De ha nem csináltok semmit – kérdezte –, akkor is kilyukad, nem?
Stu és Glen feszengve összenéztek, és nem szóltak.
– Akkor pontosan olyan vacakok vagytok, ahogy Harold mondja! – robbant ki a lány. – Valamit
muszáj csinálnotok, még ha csak bicskával is! Muszáj!
– Miért nekünk? – kérdezte dühösen Glen. – Miért nem te? Még egy orvosi könyvünk sincs, az
isten szerelmére!
– De hát ti... ő... ez nem történhet meg! A vakbélműtét állítólag semmi!
– Hát lehet, hogy régen semmiség volt, de ma már biztos valami – mondta Glen, ám a lány
addigra sírva elrohant.