Stephen King

úgy szikrázott benne a pokoli jókedv, mintha a Sátán Fattya átvette volna a Mikulás helyét.
Perzselő, tüzes vigyorral mutogatta a fogait, mintha vicsorogna. Fehér, éles, formás foga volt,
menyétfogak.
Fölemelte a kezét, és mindkettőt ökölbe szorította, olyan szoros, kemény ökölbe, mint az almafa
göcse. Vigyora vidám és rendkívül ocsmány volt. Ökléből vércseppek szivárogtak.
A szavak kiszáradtak Abagail fejében. Keze elfelejtette, hogyan kell játszani; egy végső, fülsértő
pendülés után csönd lett.
Isten! Isten!, kiáltotta, de Isten elfordította arcát. Ekkor fölállt Ben Conveigh, az arca vörösen
lángolt, apró disznószeme izzott. Nigger kurva!, üvöltötte. Mit keres ez a nigger kurva a mi
színpadunkon? Egyetlen nigger kurva sem képes zenét varázsolni a levegőből! Egyetlen nigger
kurva sem fakaszt vizet a sziklából!
Vad, helyeslő bömbölés válaszolt. Az emberek előrezúdultak. Látta, hogy föláll a férje, és
megpróbál fölkapaszkodni a színpadra. Egy ököl szájon találta, David hanyatt esett.
Vigyétek ezeket a koszos mosómedvéket a csarnok végébe!, harsogta Bill Arnold. Valaki a falnak
lökte Rebecca Freemantle-t. Valaki más – úgy rémlett, Chet Deacon – az egyik vörös bársony
ablakfüggönybe tekerte Rebeccát, azután az egyik arany kötéllel megkötözte, azt kiabálva:
Idessetek! Felöltöztetett mosómedve! Felöltöztetett mosómedve!
Mások odarohantak Chet Deaconhoz, és valamennyien öklözni kezdték a bársonyfüggönyben
vergődő asszonyt.
Mama!, sikoltotta Abby.
Kitépték a gitárt érzéketlen ujjai közül, és a színpad szélén forgáccsá verték szét.
Vadul meredt a csarnok végében álló sötét emberre, de annak a motorja már beindult,
olajozottan, tüzesen-forrón működött; mehetett máshová.
Mama!, sikoltotta ismét, azután durva kezek rántották le a színpadról, a ruhája alá nyúlkáltak,
markolászták, a fenekét csipkedték. Valaki akkora erővel húzta meg a kezét, hogy a válla is
megrándult, és rászorította valami kemény, merev dologra.
Ben Conveigh hangja a fülében: Hogy tetszik az én ősöreg sziklám, te nigger lotyó?
Forgott körülötte a terem. Látta, hogy az apja oda akarja küzdeni magát az anyja ernyedt
alakjához, és látta, amint egy fehér kéz előhúz egy üveget az egyik összehajtott tábori szék mögül.
Recsegés, koppanás, az üveg szilánkos nyaka megvillant a lámpák meleg fényében, miközben
belevágták apja arcába. Látta, amint az apja kidülledő szeme elpukkan, mint két szőlőszem.
Akkorát sikoltott, hogy sikoltásának ereje szétrepesztette a szobát, elsötétedett minden, és ő
ismét Abagail anya volt, száznyolc éves, túl öreg, Istenem, túl öreg (mindazonáltal legyen meg a Te
akaratod), a tengeriben lépkedett, a rejtelmes tengeriben, amely sekélyen, de szélesen gyökerezik a
földben, elveszett a tengeriben, amely ezüstös a holdfényben és fekete az árnyékban; hallotta a
nyáréjszakai szellőt, amely gyengéden motoz a szárak között, érezte növekvő, élő illatát, ahogy
egész hosszú-hosszú életében (sokszor elgondolta, hogy ez az a növény, amely a legközelebb van az
élethez, a tengeri, szaga magának az életnek a szaga, ó, háromszor ment férjhez, és három férjet
temetett el, David Trottsot, Henry Hardestyt és Nate Brookst, három férfi volt az ágyában,
üdvözölte őket, ahogy asszonynak kell üdvözölni a férfit, engedett nekik, és mindig ott volt az az
epekedő öröm, és arra gondolt, Ó Istenem mennyire szeretek buja lenni az emberemmel és mennyire
szeretem ha ő is buja hozzám amikor azt teszi velem amit tesz amit belém fecskendez, és néha a
csúcs pillanatában a tengerire gondolt, a szelíd tengerire, amely nem túl mélyre, de szélesen teríti a
gyökereit, a húsra gondolt, azután a tengerire, és amikor mindennek vége volt, a férje mellette
hevert, és betöltötte a szobát a szeretkezés szaga, az ondó szaga, amelyet az embere belélövellt, a
nedvek szaga, amellyel az asszony olajozta az útját, és olyan szag volt, mint a lefosztott tengericsőé,
édes és enyhe, igazi finom illat).
Mégis félt, szégyellte, hogy ilyen bensőséges kapcsolatban van a televénnyel, a nyárral, a
növekvő dolgokkal, mert nem volt egyedül. Ő is itt volt vele, két sorral jobbra vagy balra, mögötte
lopakodott, vagy előtte osont. A sötét ember itt volt, poros csizmáját a talaj húsába vágta, csomókat
vájt ki belőle, vigyorgott az éjszakában, mint egy viharlámpa.