Stephen King

Semmi hang. Már éppen a képzelete számlájára írta volna a dolgot, amikor megint hangot hallott...
osonó, halk lépéseket.
Vadul az öngyújtója után kapott. Az eszébe sem jutott, hogy így célponttá válhat. Ahogy
előrántotta a zsebéből, a gyújtókerék megakadt a bélésben, és az öngyújtó kirepült a kezéből.
Koppanva csapódott a korlátnak, azután egy halk bong-gal hullott egy lenti autó csomagtartó- vagy
motorháztetejére.
Újra hallatszott az osonás, ezúttal kissé közelebbről, noha lehetetlenség volt megállapítani,
milyen közelről. Valaki jön, hogy megölje, rettegésbe tokozódott agya a megbicskázott katona
képét vetítette elé, ahogy settenkedik a sötétben...
Még egy halk, csoszogó lépés.
Eszébe jutott a fegyver. A vállához kapta, és tüzelni kezdett. A robbanások olyan fülsiketítően
dörögtek a zárt térben, hogy Larry felordított, de ordítása beleveszett a zajba. A torkolattűz vakuval
készült, fekete-fehér pillanatfelvételek sorozatát lobbantotta föl a csempéről, a megfagyott
forgalomról. A gellert kapott lövedékek vijjogtak, mint a kísértetek. A puska zsibbadttá püfölte
Larry vállát, és a fiú ekkor döbbent rá, hogy a visszarúgások elfordították, az úttestet lövi a járda
helyett. Mégsem volt képes leállítani magát. Az ujja átvette a parancsnokságot az agyától, és addig
rángott értelmetlenül, amíg csak a kakas szárazon, üresen nem kezdett csettegni.
A visszhang ráhömpölyödött. A fiú szeme előtt háromszorosan exponált káprázatok villództak.
Tompán érzékelte a kordit szagát és a saját, mélyről feltörő vinnyogását.
Még mindig a puskát markolva ismét megpördült. Belső mozijának vásznán most nem a katonát
látta Az Androméda törzs-béli* steril ruházatában, hanem H. G. Wells Időgép-e klasszikus
képregényváltozatának morlockjait, a púpos és vak teremtményeket, ahogy előhemzsegnek a föld
alatti lyukakból, miközben a mélyben egyre csak járnak a motorok.
[* Utalás Michael Crichton regényére. (A ford.)]
Nekilátott, hogy átvergődjön a tetemek puha, mégis merev akadályán, bukdácsolt, majdnem
elesett, a korlátot markolva vonszolta magát. A lába beleszakadt valami borzalmas nyálkába, amely
bűzös gázt böfögött, de Larry alig érzékelte. Levegő után kapkodva ment tovább.
Ekkor mögötte sikoly hasított a sötétségbe, és kővé dermesztette a fiút. Kétségbeesett hang volt,
valahol az ép ész határain vacogott: – Larry! Ó, Larry, az isten szerelmére...
Rita Blakemoor volt.
Megfordult. Most zokogás hallatszott, fékevesztett zokogás, amely friss visszhangokkal töltötte
meg a teret. Larry egy eszelős pillanatig azt fontolgatta, hogy megy tovább, itthagyja a nőt. Előbbutóbb
kitalál; miért venné magára ismét ezt a nyűgöt? Azután erőt vett magán, és felkiáltott: – Rita!
Maradj, ahol vagy! Hallasz?
A zokogás folytatódott.
Visszabukdácsolt a tetemeken át, igyekezett nem lélegezni, arca eltorzult az undortól. Azután
futni kezdett az asszony felé, bár nem tudta, meddig kell szaladnia, nem volt biztos benne, merre
menjen, mert a visszhang összezavarta. Végül csaknem átesett Ritán.
– Larry! – Átkarolta, úgy szorította a nyakát, mint egy fojtogató. A fiú érezte, hogy Rita szíve
eszeveszett sebességgel ver a blúza alatt. – Larry, Larry, ne hagyj egyedül, ne hagyj itt a sötétben...
– Nem hagylak. – Szorosan magához ölelte. – Megsebesültél? Meg... meglőttelek?
– Nem... csak a szelét éreztem... az egyik olyan közel ment el, hogy éreztem a szelét... meg
szilánkokat... azt hiszem, csempeszilánkok voltak... az arcomon... megkarcolták az arcomat.
– Jézusom, Rita, nem tudtam! Tisztára rám jött a frász. A sötét miatt. Ráadásul elvesztettem az
öngyújtómat... szólnod kellett volna. Megölhettelek volna. – Csak most ködlött föl neki az igazság.
– Megölhettelek volna – ismételte döbbent felismeréssel.
– Nem voltam biztos benne, hogy te vagy az. Bementem egy házba, amikor lementél a
bekötőúton. Azután visszajöttél és hívtál, és én csaknem... de nem bírtam megtenni... azután két
férfi jött, amikor eleredt az eső... azt hiszem, minket kerestek... vagy engem, így hát maradtam, ahol
voltam, amikor pedig elmentek, azt gondoltam, talán mégsem mentek el, talán elrejtőztek és engem
lesnek, és nem mertem előjönni, amíg eszembe nem jutott, hogy te közben átérsz a túlsó oldalra, és
sohasem látlak többé... Így hát én... én... Larry, ugye nem hagysz el? Ugye nem mész el?