Stephen King

– Várj csak! – felelte Abagail. – Mindjárt mutatok valamit uraságodnak! – Bement a
hálószobába, és a komód fiókjából elővette a bekeretezett levelet, amelyet Reagan elnöktől kapott.
Odavitte Ralphhoz, és az ölébe tette. – Ezt olvasd el, fiacskám! – mondta büszkén.
Ralph olvasta, "...századik születésnapja alkalmából... egyike a hetvenkét bizonyítottan százéves
embernek, akik az Amerikai Egyesült Államokban... a bejegyzett republikánusok közül az ötödik
legöregebb... üdvözlettel gratulál Ronald Reagan elnök, 1982. január 14." – Tágra nyílt szemmel
nézett föl. – Nahát, nyakig merüljek a sz... – Elhallgatott, fülig vörösödött zavarában. – Bocsásson
meg, asszonyom.
– Mi mindent láthatott! – ámult Olivia.
– Semmi olyasmit, ami összemérhető lenne azzal, amit az utolsó hónapban láttam. – Sóhajtott. –
Vagy amit érzésem szerint ezután fogok látni.
Kinyílt az ajtó, és Nick lépett be – a beszélgetés félbeszakadt, mintha eddig csak az időt töltötték
volna, míg őt várták. Az öregasszony látta az arcán, hogy döntött, és azt is sejtette, mi az. Nick
odaadott neki egy cédulát, amelyet a tornácon firkanthatott, Tom mellett állva. "Legjobb lesz, ha
holnap indulunk Boulderbe", írta Nick.
Az öregasszony fölpillantott a céduláról Nick arcára. A fiú lassan bólintott. Abagail továbbadta
az írást June Brinkmeyernek, aki Oliviának nyújtotta. – Tényleg az lesz a legjobb – helyeselt Abby.
– Semmivel sem kívánom jobban nálad, de asszem, tényleg az a legjobb. Mitől határoztad el
magadat?
A fiú majdhogynem haragosan vállat vont, és rámutatott.
– Legyen hát – mondta Abagail. – Hitem Istenbe vetem.
Nick azt gondolta: bár én is megtehetném.
MÁSNAP, július 26-a reggelén rövid tanácskozás után Dick és Ralph készülődni kezdtek a
teherautóval Columbusba. – Utálom lecserélni – közölte Ralph –, de ha te mondod, Nick, hogy kell,
hát legyen.
Nick azt írta: "Gyertek vissza olyan gyorsan, ahogy tudtok."
Ralph kurtán fölnevetett, és körülnézett az udvaron. June és Olivia ruhát mosott egy nagy
teknőben, amelynek egyik végéből mosódeszka meredt ki. Tom a kukoricásban volt, a varjakat
riogatta – ezt az elfoglaltságot végtelenül szórakoztatónak találta. Gina a Corgi modellekkel és a
garázzsal játszott. Az öregasszony a hintaszékben szunyókált és hortyogott.
– Neked aztán ugyancsak sürgős beledugnod a fejed az oroszlán szájába, Nicky.
"Van más hely, ahova mehetnénk?", válaszolt Nick.
– Ez igaz. Semmi értelme csak úgy hányódni. Olyan értéktelennek érzi magát tőle az ember.
Észrevetted már, hogy az ember csak akkor van jól, ha előre nézhet?
Nick bólintott.
– Jól van. – Ralph megveregette a fiú vállát, és elfordult. – Dick, készen állsz egy kocsikázásra?
Tom Cullen előrohant a tengeriből. Ingére, nadrágjára, hosszú szőke hajára kukoricaselyem
tapadt. – Én is! Tom Cullen is kocsikázni akar! Az biztos is!
– Akkor gyere – bólintott Ralph. – Na tessék, tetőtől talpig, elől-hátul csupa kukoricaselyem
vagy. És még egy varjút sem fogtál! Hadd söpörjelek le.
Tom üresen vigyorogva hagyta, hogy Ralph lesöpörje az ingét és a nadrágját. Nick szerint az
utóbbi két hét volt Tom életének legboldogabb időszaka. Olyan emberek között volt, akik
elfogadták és kedvelték. Miért is ne tették volna? Lehetett félcédulás, ám ebben az új világban
ritkaság, élő ember volt.
– Szia, Nicky – köszönt Ralph, és bemászott a Chevy volánja mögé.
– Szia, Nicky – visszhangozta Tom Cullen még mindig vigyorogva.
Nick megvárta, amíg a kisteher eltűnik, azután bement a színbe, ahol talált egy ócska ládát meg
egy doboz festéket. Kitörte a láda egyik oldalát, és rászögezett egy hosszú kerítéslécet. Kivitte a
táblát és a festéket az udvarra, és gondosan festeni kezdett, miközben Gina érdeklődéssel figyelte a
válla fölött.
– Mi van ráírva? – kérdezte.