Stephen King

A beteg férfi szemhéja ismét fölpattant. Ezúttal rémült szorongás tükröződött a pillantásában.
Megpróbált felülni. Izzadság patakzott az arcán. Megmarkolta Hap karját.
– Sally és LaVon baba jól van? – kérdezte. Nyál fröcsögött a szájából, és Hap érezte a testéből
áradó, perzselő forróságot. Ez az ember beteg volt, félőrült és bűzlött. Olyasmi szaga volt, mint ami
az öreg kutyatakaróból árad néhanap.
– Jól vannak! – ismételte némileg riadtan. – Maga csak... feküdjön, ne törődjön semmivel,
rendben?
A férfi visszahanyatlott. A lélegzete most még reszelősebb lett. Hap és Hank az oldalára
fordították, és ettől mintha egy árnyalatnyival könnyebben lélegzett volna. – Tegnap estig egész jól
éreztem magam – mondta. – Köhögtem, de ez minden. Éjszaka vertem föl őket. Nem pattantunk
meg elég fürgén. LaVon baba jól van?
Ez az utolsó kérdés érthetetlen mormolásba fulladt. A mentő szirénája egyre közelebbről
jajongott. Stu a kirakathoz ment, figyelni. A többiek továbbra is körülvették a földön heverő embert.
– Van valami elképzelésed, Vic, hogy mi baja lehet? – kérdezte Hap.
Vic csak a fejét rázta. – Nem tom.
– Talán ehettek valamit – vélte Norm Bruett. – A kocsinak kaliforniai rendszáma van. Nyilván
sokat kajálhattak az út menti lóbüfékben. Talán ételmérgezést kaptak valami hamburgertől.
Megesik.
A mentő bekanyarodott, farolt egyet az összetört Chevy mellett, majd megállt a roncs és az ajtó
között. A tetején a vörös fény őrült iramban forgott. Most már teljesen besötétedett.
– Add a kezed, kihúzlak innét! – kiáltotta hirtelen a földön fekvő férfi, azután elhallgatott.
– Ételmérgezés – mondta Vic. – Igen, az lehet. Remélem, mert...
– Mert mi? – kérdezte Hank.
– Mert máskülönben valami fertőző is lehet. – Vic gondterhelten nézett rájuk. – 1958-ban láttam
kolerát odale Nogalesben, az épp így festett.
Három ember lépett be egy hordággyal. – Hap – szólalt meg az egyikük. – Tartsd szerencsédnek,
hogy nem robbantották át a göthös seggedet a mennyeknek országába. Ez az a fickó?
Szétváltak, hogy beengedjék őket – Billy Vereckeert, Monty Sullivant, Carlos Ortegát, akiket
valamennyien ismertek.
– Ketten vannak a kocsiban – vonta félre Hap Montyt. – Egy asszony és egy kislány. Mindketten
halottak.
– Szent ég! Biztos vagy benne?
– Ja. A hapsi nem tudja. Braintree-be viszitek?
– Asszem. – Monty zavartan nézett rájuk. – És mit csináljak azzal a kettővel, aki a kocsiban van?
Nem tudom, mit kezdjek velük, Hap.
– Stu kihívhatja az állami rendőrséget. Baj, ha veletek megyek?
– Fenét.
Fölrakták a férfit a hordágyra, és miközben kiügettek vele, Hap odament Stuhoz.
– Bemegyek Braintree-be ezzel a fickóval. Kihivnád az állami rendőrséget?
– Persze.
– Meg Marynek is szólj. Hívd föl, mondd el, mi történt.
– Rendben.
Hap kiloholt a mentőautóhoz, és beszállt. Billy Verecker becsukta mögötte az ajtót, azután szólt
a másik kettőnek, akik rémült bűvöletben bámulták a Chevy roncsait.
Néhány pillanattal később a mentő kikanyarodott, a sziréna jajongani kezdett, a végzet vörös
fénye lüktető vérszín árnyékokat festett a benzinkút aszfaltjára. Stu a telefonhoz ment, és bedobott
egy negyeddollárost.
A CHEVY VEZETŐJE a kórháztól húsz mérföldre meghalt. Vett egy utolsó, bugyborékoló lélegzetet,
kiengedte, aprót csuklott, és vége volt.
Hap kivette a zsebéből a levéltárcáját, és belenézett. Tizenhét dollár volt benne készpénzben.
Egy kaliforniai jogosítvány tanúsította, hogy tulajdonosa Charles D. Campion. Volt még egy