Stephen King

ismét megcsapta az illatszeres zacskó szaga, ugyanannak egy drágább változata, amit az anyja vett
magához, valahányszor moziba mentek, és azt mormolta, ami a fiút visszarántotta az álom
küszöbéről, és még jó két órán keresztül nem engedte aludni: Ugye nem hagysz el? Nem hagysz
magamra?
Korábban jó volt az ágyban, olyan jó, hogy Larry egészen elhűlt. Rita azután hozta ide, hogy
találkozásuk napján megebédeltek, és ami történt, egész természetesnek tűnt. Emlékezett, hogy egy
pillanatra viszolygott, amikor meglátta, mennyire lóg Rita melle, és kidagadnak a kék vénái (az
anyja visszereire kellett gondolnia), de mindezt elfelejtette, amikor az asszony fölemelte a lábát, és
combja meglepő erővel kulcsolódott az ő csípőjére.
Lassan, nevetett. Az elsőkből lesznek az utolsók és az utolsókból az elsők.
Már majdnem elment, amikor az asszony eltolta, és cigarettáért nyúlt.
Mi az ördögöt csinálsz?, kérdezte döbbenten, miközben az öreg virsli sértődötten billegett a
levegőben, láthatóan lüktetve.
Az asszony elmosolyodott. Van egy szabad kezed, nem? Nekem is.
Így hát ezt csinálták, miközben cigarettáztak, és az asszony mindenféléről csevegett könnyedén –
noha kiszínesedett az arca, egy idő után pihegni kezdett, és a szavai elfeledetten sodródtak tova.
Most!, mondta. Elvette a fiú cigarettáját, és a magáéval együtt elnyomta. Lássuk, be tudod-e
fejezni, amit elkezdte!. Ha nem, széttéplek.
Larry befejezte, közös megelégedésre, és akkor elaludtak. Valamivel négy után ébredt, figyelte
az alvó asszonyt, és arra gondolt, hogy ezt nevezik tapasztalatnak. Az utóbbi tíz évben sokat kefélt,
de ami most történt, az nem kefélés volt. Ez itt sokkal jobb volt, még ha egy kicsit dekadens is.
Hát persze, Ritának voltak szeretői.
Ez annyira felizgatta ismét, hogy fölébresztette az asszonyt.
És ez így ment, amíg meg nem találták a szörnykiáltót tegnap este. Azelőtt is voltak dolgok,
amik nyugtalanították, de elfogadta őket. Úgy okoskodott, hogy ha ilyesmi történik, jó, ha csak egy
kicsit golyózik be tőle az ember.
Két éjszakával korábban valamivel kettő után arra ébredt, hogy az asszony egy pohár vizet ereszt
a fürdőszobában. Larry tudta, hogy valószínűleg újabb altatót vesz be. Azt a nagy sárga-piros
kapszulát szedte, amelyet a nyugati parton "dilibogyónak" hívnak. Erős nyugtató. Larry úgy
okoskodott, hogy Rita nyilvánvalóan szedhette már jóval korábban is, mielőtt a szuperinfluenza
kitört.
Azonkívül folyton követte szobáról szobára, még a fürdőszoba ajtajába is odaállt és beszélt
hozzá, miközben ő zuhanyozott vagy könnyített magán. Larry szerette a magányt a fürdőszobában,
de azt mondta magának, hogy nem mindenki van így vele. Sok függ a neveléstől. Majd megbeszéli
Ritával. Majd egyszer.
De most...
A hátán kell majd cipelnie? Remélhetőleg azt azért mégse! Ennél erősebbnek látszott, legalábbis
kezdetben. Többek között... illetve elsősorban azért is vonzotta annyira azon az első napon a
parkban. Már a hirdetésnek sem lehet hinni, gondolta epésen. Hogy az ördögbe vigyázzon Ritára,
amikor magára sem tud? Elég meggyőzően bebizonyította, miután elkészült a lemez, mint Wayne
Stukey habozás nélkül az orra alá dörgölte.
– Dehogy! – mondta. – Nem vagyok dühös! Csak... tudod, én nem vagyok a főnököd. Ha nincs
étvágyad, elég, ha megmondod.
– Mondtam neked... mondtam, hogy nem hinném, hogy tudnék...
– A francot mondtad! – fortyant föl a fiú, riadtan és dühösen.
Rita lehajtotta a fejét, a kezét bámulta, és Larry tudta, hogy minden erejével igyekszik nem
hüppögni, mert tudja, hogy neki nem tetszene. Egy pillanatra olyan dühbe gurult, mint még soha, és
kis híján ráüvöltött: Én nem vagyok az apád, sem a menő férjed! Nem vigyázok rád! Harminc évvel
idősebb vagy nálam, a szentségit! Azután megcsapta az önmegvetés ismerős hulláma, és azon
rágódott, mi az ördög lelte.
– Bocsáss meg – mondta. – Szívtelen disznó vagyok.