Stephen King

– Néhány évig vécépapírnak használhatod a pénzt – jegyezte meg a fiú. – Ne nagyon gyűjtögesd
a zöldhasúakat.
– De biztos vagy benne...
– Hogy nem csak New York járt így? – Larry előre mutatott. – Nézd csak.
A pénztárfülkék üresek voltak. A középsőnél kupacban állt az üvegcserép. Mögötte a nyugatnak
tartó sávok üresek voltak, ameddig a szemük ellátott, ám a kelet felé haladó sávokat, amelyek az
alagúton át az imént elhagyott városba vezettek, eldugaszolta a néma autófolyam. A leállósávban
kusza testhalom domborodott; sirályok sokasága őrizte.
– Szentséges Isten – mondta az asszony gyenge hangon.
– Ugyanolyan sokan igyekeztek bejutni New Yorkba, mint amennyien kifelé. Nem tudom, miért
bajlódtak azzal, hogy elzárják az alagút jerseyi száját. Valószínűleg ők sem tudták. Nyilván
valakinek ez a ragyogó ötlete támadt, szorgalmi feladat...
De az asszony leült az útra, és elsírta magát.
– Ne sírj – térdelt le mellé. Az alagút élménye még túl friss volt benne ahhoz, hogy haragudjon
rá. – Minden rendben, Rita.
– Mi van rendben? – zokogta az asszony. – Mi van rendben? Csak egy dolgot mondj.
– Mindenesetre kijutottunk. Ez is valami. És friss levegőt szívunk. New Jersey még sohasem volt
ilyen jó szagú.
Sikerült kicsalnia az asszonyból egy szomorú mosolyt. Larry látta a karcolásokat az arcán és a
halántékán, ahol eltalálták a csempeszilánkok.
– El kellene mennünk egy drogériába, és be kellene kenni ezeket a vágásokat egy kis peroxiddal
– mondta. – Hogy érzed, tudsz járni?
– Igen. – Rita tompa hálával nézett rá, amitől a fiú kínosan érezte magát. – És szerzek másik
cipőt is. Tornacipőt. Megteszem, amit mondasz, Larry. Mindent.
– Azért kiabáltam veled, mert ideges voltam – mondta a fiú halkan. Hátrasimította Rita haját, és
megcsókolta az egyik sebet a jobb szeme fölött. – Nem vagyok azért olyan rossz fiú – tette hozzá
csöndesen.
– Csak ne hagyj el.
Larry fölsegítette, és átkarolta a derekát. Azután lassan elindultak a pénztárfülkék felé, és
átsurrantak közöttük, maguk és a folyó mögött hagyva New Yorkot.