Stephen King

éppen a fickó, aki ezt a könyvet írta, egészen másképp mutatta be őket. Az olvasó komolyan kezdett
érdeklődni a nyulak iránt. Átkozottul jó történet volt, és Stu, aki egy csiga sebességével olvasott, két
nappal később befejezte a könyvet.
A legjobban egy kifejezésre emlékezett ebből a könyvből: "merevvé vált", vagy egyszerűen
"elmerevült". Azonnal megértette, miről van szó, mert éppen elég ilyen elmerevült állatot látott,
néhányat el is ütött az országúton. Az az állat, amelyik elmerevül, az út közepén kucorog, a fülét
lesunyja, úgy figyeli a feléje rohanó autót, és képtelen elugrani a közeledő halál elől. Egy szarvast
el lehet merevíteni egyszerűen azzal, hogy zseblámpával a szemébe világítanak. Ugyanezt teszi a
mosómedvével a hangos zene, a papagájjal a kalitka folytonos ütögetése.
Így hatott őrá Elder. Ha belenézett üres kék szemébe, elszállt belőle minden akaraterő. Eldernek
talán még pisztolyra sem lenne szüksége, hogy elintézze. Valószínűleg kitanulta a karatét, savatét és
az általános piszkos trükköket. Mit tehet egy ilyen ember ellen? Elég volt rágondolnia, hogy
elszálljon belőle az akaraterő. Elmerevült. Jó szó a rossz elmeállapotra.
A vörös fény valamivel este tíz után gyulladt ki az ajtó fölött. Stu érezte, hogy könnyű verejték
üt ki a karján és az arcán. Ez mindig így volt, valahányszor kigyulladt a vörös fény, mert az egyik
ilyen alkalommal Elder egyedül lesz. Egyedül, mert nem akar tanúkat. Valahol ég egy kazán, hogy
elhamvassza a járvány áldozatait. Elder majd belegyömöszöli. Kész. Nincs több elvarratlan szál.
Elder belépett. Egyedül.
Stu a kórházi ágyon ült, egyik keze a szék hátán pihent. Elder láttán az ismerős, émelyítő lökést
érezte a gyomrában, és az ismerős óhaj fogta el, hogy összefüggéstelen, könyörgő szóáradatot
zúdítson ki magából, bár tudta, hogy ezzel semmit sem érne el. Nincs kegyelem a fehér ruha
áttetsző maszkja mögötti ábrázaton.
Most minden nagyon tisztának, nagyon színesnek, nagyon lassúnak tűnt. Szinte hallotta, amint a
szemgolyói síkosan forognak ágyukban, miközben követik Elder haladását a szobán keresztül.
Elder nagydarab, testes ember volt, a fehér ruha feszült rajta. A kezében tartott pisztoly csöve
akkorának tűnt, mint egy alagút bejárata.
– Hogy van? – kérdezte Elder, és Stu még a hangszóró bádoghangján át is hallotta, milyen
szuszkán beszél. Elder beteg.
– Ugyanúgy – felelte Stu, és csodálkozott hangjának közömbösségén. – Mondja, mikor kerülök
ki innen?
– Most már nagyon hamar – válaszolta Elder. A pisztoly úgy általában Stu felé mutatott, nem
egyenesen rá, de nem is másfelé. Fojtottan tüsszentett. – Nem beszél valami sokat.
Stu vállat vont.
– Kedvelem, ha egy férfi ilyen – folytatta Elder. – A nagy dumások folyton panaszkodnak,
nyafognak, fáj a hasuk. Húsz perce parancsot kaptam magával kapcsolatban, Mr. Redman. Nem
olyan sürgős, de gondolom, most is meg lehet csinálni.
– Miféle parancsot?
– Hát azt a parancsot...
Stu szeme elvillant Elder válla mellett, a légzsilipes ajtó magas, szegecselt szegélyére. –
Jézusom! – kiáltotta. – Ott egy kurva patkány, miféle hely ez, hogy a patkányok csak úgy futkosnak
maguknál?
Elder megfordult, és Stu egy pillanatra szinte túlságosan is álmélkodott fortélyának váratlan
sikerén. Azután lesiklott az ágyról, és két kézzel megragadta a szék hátát, éppen akkor, amikor
Elder kezdett volna visszafordulni. Elder szeme tágra nyílt, és hirtelen riadtnak tűnt. Stu a feje fölé
emelte a széket, előrelépett, és kilencven kilójának minden grammját beleadva lecsapott.
– Vissza! – kiáltotta Elder. – Ne...
A szék lecsapott a jobb karjára. A fegyver elsült, szétszakította a burkolatot, a golyó visítva
pattant vissza a padlóról. Azután a fegyver a szőnyegre hullott, ahol ismét elsült.
Stu attól félt, hogy legföljebb még egyszer vághat oda a székkel, mielőtt Elder teljesen magához
tér. Elhatározta, hogy jó munkát végez. Nagy, meredek ívben lendített, ahogy Henry Aaron szokta
hazafutáskor. Elder maga elé akarta kapni törött jobb karját, de nem sikerült. A széklábak