Stephen King

emberedet?" nyerne egy Grammyt. Ez dicsőségesen csengett Larry fülében. Úgy érezte, álmodik, és
azzal a sajátos meggyőződéssel tért vissza a lakásába, hogy okvetlenül elüti egy kamion, és akkor
mindennek vége. A Columbia nagykutyái újabb csekkel örvendeztették meg, ezúttal kétezer-ötszáz
dollárról. Amikor hazaért, Larry fölvette a kagylót és telefonálni kezdett. Elsőnek Mort "Gino"
Greent hívta. Közölte vele, hogy keressen valaki mást, aki eljátssza a "Sárga madár"-t, miközben a
vendégek az undorító, fövetlen tésztáin nyammognak. Mindenkit végighívott, aki eszébe jutott,
beleértve Barry Grieget a Rongyoktól. Azután kiment, és berúgott, mint a szamár.
Öt héttel ezelőtt a kislemez bejutott a Billboard Legjobb Száz Dala közé.
Nyolcvankilencediknek. Külön jelzéssel. Ez volt az a hét, amikor a tavasz igazán elérkezett Los
Angelesbe, és egy ragyogó, szikrázó májusi délutánon, amikor a házak annyira fehérek, az óceán
olyan kék volt, hogy szinte kiverték a szemet, hadd guruljon üveggolyóként az arcon, első
alkalommal hallotta a saját számát a rádióban. Három-négy haverja volt vele, köztük az aktuális
csaj, és mérsékelten föl voltak krenkölve a kokótól. Larry a teakonyhából jött, a nappaliba tartott
egy csomag Toll House sütivel, amikor meghallotta a KLMT ismerős dumáját – Úúúúúú…j zene!
Akkor megmerevedett, mert a saját hangja szólt a Technics hangszórókból:
Tudom, nem mondtam, hogy lemegyek,
Tudom, nem tudtad, hogy lent leszek,
De bééébi, nekem elregélheted.
Bébi, komálod az emberedet?
Igen fasza gyerek,
Bébi, komálod az emberedet?
– Jézusom, ez én vagyok! – mondta. Elejtette a sutit, tátott szájjal, sóbálványként állt, miközben
a barátai tapsoltak.
Négy héttel ezelőtt a dala a hetvenharmadik helyre ugrott a Billboard listáján. Kezdte úgy érezni
magát, mintha gorombán lökdösnék előre egy régimódi némafilmben, ahol minden túl gyorsan
mozog. A telefon folyvást csöngött, a Columbia sivalkodott az albumért, le akarta fölözni a
kislemez sikerét. Valami hülye seggfej háromszor hívta föl egy napon, és azt mondta, hogy el kell
érnie az Első Helyet, nem most, de már tegnap, és újra föl kell venni vele McCoy "Hang On
Sloopy" című számának átdolgozását. Őrület!, ordítozta egyfolytában ez az idióta. Csak egy
felújítás, ez könnyen megy, Lar! (Sohasem találkozott a fickóval, de már nem is Larry volt neki,
csak Lar.) Őrület lesz! Kibaszottul őrület lesz!
Larry végül elveszítette a türelmét, és azt mondta az őrületeket ordítónak, hogy ha választania
kellene, hogy a "Hang On Sloopy"-t dolgozza át, vagy lekötözik és kap egy Coca-Cola-beöntést,
inkább ez utóbbit választja. Ezzel letette a kagylót.
A vonat ugyanolyan sebességgel robogott tovább. Zsibbadt fülébe csak úgy ömlött a
bizonykodás, hogy öt éven belül ez lehet a legnagyobb lemez. Mindenkinek éhes volt a hangja.
Rákapott az amfetaminra, és mintha mindenünnen az ő száma szólt volna. Egy szombat reggel a
"Soul Train"-en ment, és Larry a nap hátralevő részében magát győzködte, hogy igen, ez tényleg
megtörtént.
Hirtelen nehéz lett elszakadnia Julie-tól, akivel azóta járt, amióta Ginónál haknizott. A lány
bemutatott mindenféle alakokat, akik között alig akadt olyan, akit Larry igazán látni akart. Julie
hangja hasonlítani kezdett a telefonon jelentkező különféle ügynökökére. Egy hosszú, hangos, epés
veszekedés után szakított vele. A lány azt visította, hogy Larry mellénye hamarosan túl nagy lesz
ahhoz, hogy beférjen a stúdiók ajtaján, és ötszáz dollárral tartozik neki az anyagért. Fenyegetőzött,
hogy megöli magát. Utána Larry úgy érezte magát, mintha egy hosszú párnacsatán esett volna át,
amelyben valamennyi párnát alacsony hatásfokú mérgesgázzal itatták át.
Három hete kezdték el az albumot, és Larry nagyjából az összes "kizárólag a te érdekedben"
javaslatot kivédte. Minden lehetőséget kihasznált, amit a szerződés nyújtott. A Szakadt Rongyokból
három zenészt kért föl – Barry Grieget, Al Spellmant és Johnny McCallt –, továbbá két embert,
akikkel korábban már dolgozott, Neil Goodmant és Wayne Stukeyt. Kilenc nap alatt elkészítették az