KING

enne, hogy legalább ennyi ideig tudja tartani a
száját. Balazar nyilván tudni akarja, mi lett az
árujával.
Eddie igazából az ajtó miatt nézegetett hátra.
Elbővölte.
Miközben a vámosok félig vitték, félig vonszolták
lefelé a Kennedy repülıtér hivatali részlegének
folyosóin, hátranézett, és ott volt, valószínőtlenül,
mégis kétségtelenül, vitathatatlanul valódian, úgy
méternyire lebegett mögötte. Látta, ahogy a hullámok
kitartóan hömpölyögnek és megtörnek a homokon;
látta, hogy odaát sötétedni kezd.
Úgy látszik, ez az ajtó olyan, mint azok a trükkös
képek, amelyeken elrejtettek valamit; elıször nem
látod a rejtett részletet, de ha egyszer megpillantod,
akárhogy igyekszel, nem tudod nem látni többé.
Kétszer tőnt el, amikor a harcos nélküle ment
vissza, és ez rémítı volt. Úgy érezte magát, mint a
kisgyerek, akinek a szobájában kiégett a parázsfény.
Elsı alkalommal a kihallgatás alatt történt.
Mennem kell, hasított át Roland hangja valami
kérdésen, amit éppen Eddie-hez intéztek. Csak
néhány pillanat. Ne félj.
Miért?, kérdezte Eddie. Miért kell menned?
– Mi baj? – kérdezte az egyik vámos. – Hirtelen
olyan majrésnak látszol.
Hirtelen csakugyan majrés lett, de ez a hülye
úgysem értené.
Hátranézett, és a vámosok is odanéztek. Semmit
sem láttak, csak a fehér, kopár falat, rajta a
hangszigetelı likacsos fehér lemezeket. Eddie látta az
ajtót, méternyire, mint rendesen (most a szoba falába
ágyazódott be, mint egy vészkijárat, kihallgatói
számára láthatatlanul). De többet is látott. Valamik
kijöttek a hullámokból, egy rémfilm szökevényeire
emlékeztetı valamik, olyan rémfilmé, amelyben a
különleges hatások kicsit meghaladják a kívánatos