KING

azt mondta 'Ciminek: – Az ember dolga, hogy
mindenfélét felépítsen, földi. Az Isten dolga, hogy
szétfújja. Egyetértesz?
– Igen, Mr. Balazar – felelte. Egyetértett.
Balazar elégedetten bólintott. – Úgy csináltátok,
ahogy mondtam? Olyan helyre tettétek, ahol a csirkék
vagy a kacsák vagy effélék rászarhatnak?
– Igen.
– Nagyon helyes – mondta békésen Balazar, és
elıhúzott egy új kártyacsomagot a jobb felsı fiókból.
Egy szint nem is volt elég Balazarnak, Il Roché-nak.
Az elsı szintre fölrakott egy második keskenyebbet; a
második tetejére egy harmadikat; a harmadik tetejére
egy negyediket. Így folytatta, de a negyedik szint már
olyan magas volt, hogy föl kellett állnia. Már nem
kellett lehajolni, ha valaki be akart nézni a lapok
közé, és aki megtette, már nem háromszögek sorait
látta, hanem a rombuszok törékeny, ámulatba ejtı,
lehetetlenül szép csarnokát. Ha túl sokáig nézte,
szédülni kezdett. Egyszer 'Cimi elment Coney
Islanden a tükörlabirintusba, ott érzett ilyet. Sohasem
ment oda még egyszer.
'Cimi azt állította (nem hitte, hogy bárki is beveszi;
a helyzet az volt, hogy senkit sem érdekelt), hogy
egyszer látta, amikor Balazar olyasmit épített, ami
már nem kártyavár volt, hanem kártyatorony: kilenc
szint egymáson, mielıtt összeomlott volna. 'Cimi nem
tudhatta, hogy senkit sem érdekel, mert akárkinek
mondta el, az hüledezést mímelt, mivel 'Cimi közel állt
a Fınökhöz. De csakugyan hüledeztek volna, ha 'Cími
megtalálja a szavakat az építmény leírására, hogy
milyen finom volt, csaknem az íróasztal lapja és a
mennyezet közötti távolság háromnegyedéig ért a
jumbók, kettesek, királyok, tízesek, ászok vörösfekete
csipke szerkezete; a papírrombuszok
konfigurációja dacolt a Földdel, amely a világegyetem
összefüggéstelen mozgásai és erıi között forog; a