KING

éjszakáján.
– Akkor viszont nem sírtam, amikor az a kurafi –
bocsásson meg a csúnya nyelvemér', Miz Holmes –,
amikor az a kurafi Oswald lelőtte, és azóta se sírtam,
pedig mán – mennyi, két hónapja is van?
Három hónapja és két napja, gondolta Odetta.
– Azt hiszem, nagyjából annyi.
Andrew bólintott. – Aztán tennap elolvastam ezt a
cikket – tán a The Daily News-ban – arról, hogy
Johnson biztos egész jól be fog válni, de ez nem
ugyanaz. Aszongya a pasi, hogy Amerika látta a világ
utolsó harcosának elmúltát.
– Nem hiszem, hogy John Kennedy harcos volt –
felelte Odetta, és ha a hangja élesebben csengett,
mint amihez Andrew szokott (ez lehetett a helyzet,
mert meglepetten vagyis inkább elhőlve sandított bele
a visszapillantó tükörbe), az azért lehetett, mert ırá is
hatott a dolog. Nevetséges, de tény. Volt valami abban
a mondatban – Amerika látta a világ utolsó
harcosának elmúltát –, amely mélyen zengı
visszhangot vert a tudatában. Ez ostobaság, nem is
igaz: John Kennedy békeszerzı volt, nem az a
pisztolyához kapkodó Billy a Kölyök típus, az sokkal
inkább illett Goldwaterhez; valamilyen okból mégis
lúdbırös lett tıle.
– Szóval a pasi aszonta, hogy nem lesz hiány
pufogtatókban – folytatta Andrew, idegesen sandítva a
visszapillantó tükörbe. – Említette mingyár Jack
Rubyt, meg Castrót, aztán azt a haiti szivart...
– Duvalier – mondta Odetta. – Papa Doc.
– Ja, ıtet, meg Diemet...
– A Diem testvérek meghaltak.
– Na szóval aszonta, hogy Jack Kennedy más tészta,
és kész. Aszonta, fölvette a kesztyőt, de csak akkor,
ha valami gyengébb érdekében kellett, és csak akkor,
ha nem volt más választása. Aszonta, Kennedynek
elég sütnivalója volt ahhoz, hogy tuggya, néha a